Igaz, a műfaj ismérveinek megfelelően komoly életkérdéseket érintenek a nevetés hullámai is. A barátság és a szerelem távlatai, a kötődés és az érettség lélektana, a társadalmi elvárások és az egyéni önbecsülés esetenkénti konfliktusa rajzolja ki a cselekmény vázát.
A történet íve – mint a Netflix-sorozatokban gyakran – nagyjából kiszámítható, de a kliséket ízléssel variálja a rendezés (Chloé Wallace munkája), mely a belső monológok és alternatív kifejlések poétikájával is gondosan játszik.
Egymásra utalt önismeretek metamorfózisát követhetjük végig.
Az utazás toposza a lelki útonlét, a kockázatvállaló önmegújítás leplezetlen allegóriája. A hármas szám szimbolikája is átszövi az eseményeket. Madridból háromfelé ágaznak a történet ösvényei (görögországi körút, spanyol falunap, londoni újrakezdés), hármas próbatételt jelenítve meg. Margot – két támogató nővér mellett – a legkisebb lány, mint a mesékben. David három munkakörben áll helyt: pultos (a kívülállás és szolgálat léthelyzete továbblépés előtti fölkészülésnek hat), kutyasétáltató (az állatok a szertehúzó vágyak és tervek megtestesítői), virágkötő (a csokorrendezés motívuma a mentális újrarendeződés kifejezője). (Emellett lakótársainak, a baráti házaspárnak a bébiszittere: a kislánnyal foglalkozó gyöngédsége családalapítói jövendőt és készséget előlegez.)
A sorozat talán legérdekesebb tanulsága a színvonal „misztériuma”.
Mert nem él filmtörténeti, képesztétikai újításokkal – mégis elkerüli a sebesen feledhető zsánerfilm zsákutcáját az alkotás.
A főszereplők (Anna Castillo, Álvaro Mel) karizmatikus jelenléte s köztük az úgynevezett kémia: tervezhetetlen összetevők. Holott alighanem épp az ilyen, a forgatókönyv és a casting legondosabb műveleteit is elkerülő tényezők szavatolhatnak egy filmes alkotás végső minőségéért és összhatásáért. Itt a műfajban megszokott teátrális ügyetlenkedés sem zavaró, csak mert a két színész egész lényével hitelesíti a karakterek mozdulatait, szavait és csendjeit. Arcuknak nem játéka, hanem létmódja van. S vajon melyik színésziskolában tanítanak arcot, szemvillanást, kisugárzást?
Mindez a mellékszereplők többségéről – de főként a fiú barátairól – is elmondható. Úgy mutatkoznak meg, mintha a lét másból sem állna, csak jelenlétből.
Különös művészeti ág a film. Elsőrendűen az idő jutalomjátéka, fények és formák finomszerkezete. Legszebb változataiban ugyanakkor az arc művészete. Ilyenkor az esztétikum egyszerűségét a humánum magas foka emeli fel.
Többrétegűen bájos és emberi ez a történet. S mint ilyen: valóban tökéletes.
Szerző: Halmai Tamás
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. szeptember 20-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Kapcsolódó fotógaléria



