Az Egri Főegyházmegye Karitász-önkéntesei segédkeztek a szlovéniai menekülttáborban

Miért indultatok el? Hová akartok menni? – ezt a két kérdést szeretnék sokan feltenni a 21. századi népvándorlás tömegének. Mi ezt nem tettük, és nem tömeget, hanem didergő gyermekeket és beteg embereket láttunk és kerestünk a Katolikus Karitász szlovéniai egészségügyi bázisán, Dobován, egy nemzetközivé nőtt segélycsapat tagjaként.

A Karitász hét központi feladata között szerepel a menekültek segítése, amit a segélyszervezet 2013 óta folyamatosan végez. A konkrét teendőket a migráció nagysága, az útra kelt emberek száma határozza meg.

A híradások és a magánbeszélgetések egyik legfontosabb témája manapság a menekültek szűnni nem akaró vándorlása.

Valóban, nyár óta megnövekedett a bevándorlók és menedéket kérők száma, ami Európa számára óriási kihívást, a Karitász számára pedig több feladatot, intenzívebb munkát jelent a korábbi évekhez képest. A Katolikus Karitász együttműködési megállapodást kötött a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatallal, amely 2013-tól folyamatosan jelezte, hogy melyik hazai menekülttáborba kérnek segítséget.

2015 nyarától más és több lett a feladatunk. Az ország határát átlépő migránsok ezreit követve, a hatóság által kijelölt regisztrációs pontokon jelent meg a Karitász, ahol főleg a gyermekeken és betegeken segítünk. Így volt heteken át a röszkei Karitász-bázison, majd később a nyugati határ közelében is tevékenykedtünk az Ausztria felé gyalogló tömegek megsegítésén.

Ma már a balkáni migrációs útvonal Horvátországon és Szlovénián át Ausztria felé vezet, onnét pedig Nyugat-Európába. A szlovéniai beléptető regisztrációs menekülttáborban, Dobován a magyarországi Katolikus Karitász október 24. és november 30. között működtetett egészségügyi bázist. Itt segített az Egri Főegyházmegyéből érkezett hatfős karitászos önkéntescsapatunk négy napon át november utolsó hetében.

Az egészségügyi bázison napi 60–150 beteget láttunk el, de előfordult, hogy 250 fő kért segítséget, a táborba érkezők számától függően. Főleg végtagsérülésekkel, felső légúti, illetve gyógyszerhiány miatti betegségekkel, cukorbetegséggel, emésztőrendszeri betegségekkel, lázas, meghűléses tünetekkel és szívbetegségből fakadó problémákkal keresték fel a bázist a menekültek. A betegség súlyosságától függően átlagosan napi két-három alkalommal hívtunk mentőt, s a súlyosabb állapotban lévőket a közeli presevói kórházba szállították gyógykezelésre. A magyarországi Katolikus Karitász által létesített és működtetett bázis nemzetközivé nőtte ki magát: a gyógyítást elsősorban hazai önkéntes orvosok végezték, de svájci, német, svéd, iráni, szomáliai, kanadai, holland, szlovén és szlovák orvosok is segítettek. Egy szíriai menekültként érkező orvos is besegített az ellátásba, és hazánkban tanuló szaúdi és afgán medikusok is részt vettek a munkában.

A migrációs útvonalon született kisbabák is nálunk kapták meg az orvosi ellátást, de egy görögországi kórházban műtött beteg is az itt kapott utókezelést követően utazott tovább. A betegek között nagy számban voltak gyerekek, akik főleg a hideg idő miatti meghűléssel és az életrendjüket felborító utazás miatti gyomorfájással kerültek hozzánk.

A tábor kifejezett célja a hatósági regisztráció volt, így átlagosan 2–4 órát tartózkodtak a migránsok Dobován. Amíg nem utaztatták tovább – a regisztrációt követően Sentijbe, az osztrák határ szélén fekvő nagy menekülttáborba – az embereket, addig volt lehetőségünk segíteni a betegeket. A hatóságok csak munkatársaink kíséretével engedték a bevándorlók számára a szabad mozgást, így ez volt az egyik fő feladata az önkéntes segítőknek. Emellett ruházatukat pótoltuk téli holmikkal, és a bázis technikai működtetésének a feladata – takarítás, fertőtlenítés, fűtés – is ránk hárult. A vasúti szerelvények naponta többször is érkeztek, így éjjel és hajnalban is folyt a munka: a szlovén hatóság regisztrált, mi pedig igyekeztünk az idő rövidsége miatt gyorsan és hatékonyan segíteni a betegeken és a didergő gyermekeken. Ha kiürült a tábor, akkor pihenhettünk, és készültünk az újabb csoportok fogadására, de előfordult, hogy reggel 8-tól másnap hajnal 5-ig talpon voltunk, mert folyamatosan jöttek az emberek.

A nagypolitikai kérdések fel sem merültek, viszont ott motoszkáltak bennünk Jézus szavai: „Vándor voltam, és befogattatok. Beteg voltam, és meglátogattatok.”

Miért utaztunk több száz kilométert a segítés miatt? Caritas Christi urget nos! – Krisztus szeretete sürget minket! – valljuk Szent Pállal. És az adventi időben többször is eszembe jutnak az úton levő családok. Nem volt nehéz meglátni bennük Józsefet és Máriát, akik úton voltak Betlehembe. Egy kicsit odaképzeltük őket is az úton levő családok közé, mintha nekik adtuk volna a meleg sapkát, ruhát, az orvosi segítséget, a vitamint és egy-egy biztató mosolyt. Köszönetképpen a családok is ránk mosolyogtak.

Dobován úgy éreztük magunkat, mintha a Názáretből Betlehembe vezető úton állnánk egy segélyponton, ahol csak jöttek és jöttek az emberek, és mentek tovább valahová. Kétezer éve ott ment az úton József és Mária is… Betlehem felé.

Forrás és fotó: Egri Főegyházmegye

Magyar Kurír