Az egyetemes egyház szolgálatában – Interjú Pintér Gáborral, Beloruszia apostoli nunciusával

– Hogyan vezetett az út a csépai gyermekkortól a Pápai Diplomáciai Akadémiáig?

– Valóban, Csépa nem egy ismert hely, ott található, ahol a Körös a Tiszába folyik. Hányattatott sorsú település, melyet a török dúlás oly mértékben megviselt, hogy csak a 18. században indulhatott ott újra az élet. Ebben az időben katolikus kisnemesek telepedtek itt le, ezért alakulhatott ki Csépán egy katolikus sziget a protestáns tengerben.

A kérdésre konkrétan válaszolva elmesélek egy történetet még abból az időből, amikor a budapesti Hittudományi Akadémiára jártam. Akkoriban kezdett Fila Béla dogmatikát tanítani, váci egyházmegyésként megtudta, hogy én csépai vagyok, mosolyogva megkérdezte: „Hát jöhet valami jó Csépáról?” Nyilván e mögött az húzódott meg, hogy ismerte a vidék helyzetét, múltját. Visszatekintve, számomra fontos tapasztalat látni, hogy a Jóisten hogyan készített fel mostani feladatomra. Hálás vagyok a családért, ahova születtem. Boldog gyerekkorom volt, annak ellenére, hogy nagyszüleim és szüleim még nagyon sokat szenvedtek a kommunizmus alatt. A nyitottságomat annak köszönhetem, hogy bár én sem utazhattam külföldre akkoriban, szalézi plébánosom gazdag könyvtárából töltekezve mégis sok mindent megismerhettem a világról.

Tizenhárom évesen határoztam el, hogy nyelveket szeretnék tanulni, ezért jelentkeztem a szentesi gimnáziumba – ahol az orosz mellett emelt szinten tanultam az angolt –, majd a kecskeméti piaristáknál érettségiztem. Később papnak jelentkeztem a Váci Egyházmegyébe. Bánk József váci püspök Egerbe küldött, egy év múlva pedig már a Központi Szemináriumban tanultam. Pont a huszonkettedik születésnapon szenteltek diakónussá. Nem sokkal később a bécsi Pázmáneumba kerültem. Miután Marosi Izidor váci püspök pappá szentelt, Valentiny Géza prelátus kérésére – aki abban az időben a németországi Burg Kastl-i Magyar Gimnázium iskolabizottságának elnöke volt –, a gimnázium hittantanára, később pedig internátusigazgatója lettem. A rendszerváltás után gyorsult fel az a folyamat, hogy a Szentszék már a volt szocialista országokból is választott diplomatákat. A történelemben egyébként Kada Lajos érsek volt az első magyar vatikáni diplomata és nuncius, negyven év múlva követtem én őt ezen a pályán.

– Életének nagy részét külföldön töltötte diplomáciai szolgálatban. Hogyan egyeztethető össze a papi hivatás és a diplomáciai tevékenység?

– A vatikáni diplomáciában dolgozni kivételes feladat, azért is, mert a nemzetközi jogban a Szentszék képviselete egy különleges fejezetet jelent. A vatikáni diplomata akkor is papi feladatot lát el, ha az nem hasonlítható egy plébános tevékenységéhez. Mi is mindent az egyházért teszünk. Ahhoz, hogy ezt boldogan tudjam végezni, meg kell találni benne az értelmet. Ez elsősorban abban nyilvánul meg, hogy egy vatikáni diplomata az egyetemes, az egész világon jelen lévő egyház szolgálatában áll. Számtalan diplomáciai és protokolláris eseményen kell részt vennem, ennek ellenére én is végzek pasztorális feladatot. Azt is hozzá kell tennem, hogy diplomata kollégáim közül is sokan igénylik a lelkivezetést. Természetesen én is naponta misézek, alkalmanként gyóntatok, esketek, bérmálok én is, mint sok más püspök és paptestvérem.

– Számtalan országban teljesített szolgálatot, kilenc nyelven beszél. Mi az, ami az eddigi kiküldetések nyomán leginkább segítette hivatásának, személyének alakulását?

– Nagyon hálás vagyok a Jóistennek ebből a szempontból is, hogy ezt a hivatást adta nekem. Például, az első igazi találkozásom a szegénységgel Haitiben volt. Ezért is világos előttem, hogy Európában mennyire nem tudják, milyen valódi szükségben élni. Azt is megtanultam, hogy a világ tele van jó emberekkel. Sajnos a szenzációhajhász média ebből a szempontból teljesen torz képet vetít elénk. Megtapasztaltam azt is, hogy a világegyház – bár mindenütt vannak helyi jellegzetességek – mindenhol ugyanaz.

– Hogyan fogadta a hírt? Milyen érzésekkel lép Kada Lajos érsek nyomdokaira?

– Ha egy papot kineveznek püspöknek, általában meglepődik rajta, hiszen előzetesen nem értesült róla. Nálunk ez azért van másként, mert a szolgálati idő előrehaladtával lehet sejteni a változást. Lelki értelemben persze megfogalmazhatatlan, mit is érzek. Készültem rá imádsággal, elmélyüléssel. Amikor megkaptam a hírt, és láttam, hogy Belorusziába kerülök, akkor az öröm és a kíváncsisággal kevert feszültség kavargott bennem. Azóta ismerkedem az ország történelmével, kultúrájával. Beloruszia – mely volt lengyel, litván és orosz fennhatóság alatt is – több mint négyszáz év után, 1991-ben nyerte vissza a függetlenségét. A lakosság nagyjából hetven százaléka ortodox és körülbelül negyede – két és félmillió ember – katolikus. A négy egyházmegyéből álló katolikus közösséget kilenc püspök vezeti. A fiatal, élő és dinamikus egyház meghatározó része a társadalomnak. Míg az országban két hivatalos nyelv van, a belorusz és az orosz, nagyon fontosnak tartják a helyiek, hogy a mise nyelve a belorusz.

– Érseki jelmondata: „Gaudium et spes”, azaz öröm és remény. Miért erre esett a választása?

– Létezik egy olyan honlap, ahol vagy ötezer püspöki jelmondat olvasható, én ezt átnéztem, de ezek közül egyet sem éreztem hozzám közelállónak. Egy nap a kápolnában villant be ez a mondat. Egyrészt ez tükrözi az én személyiségemet. Másrészt azt gondolom, a krisztusi tanítás fő üzenete is ott rejlik ebben a két szóban, hiszen örömre vagyunk hivatva, míg a remény a feltámadásra utal. Végül pedig a II. vatikáni zsinat Gaudium et spes című konstitúciója az egyház és a modern világ kapcsolatával foglalkozik. Ez egy vatikáni diplomatának mintegy kézikönyvként szolgál.

– Mikor foglalja el hivatalát?

– A püspökké szentelésem július 15-én fél tizenegykor lesz Vácott. A főcelebráns és -szentelő Pietro Parolin bíboros államtitkár lesz, a társszentelők Erdő Péter bíboros és Beer Miklós megyéspüspök. De ide várjuk majd többek között Christoph Schönborn bécsi érseket is. Terveim szerint augusztus második felében utazom Minszkbe.

– Mit jelent magyarként a pápai diplomácia csúcsára érni?

– Nagyszerű érzés, hogy a Szentatya egy ilyen fontos feladattal bízott meg. Az, hogy magyarként fogok egy ilyen felelősségteljes munkát végezni, még fokozza ezt az érzést. Sokszor megkérdezték tőlem, hogy miért nem otthon dolgozom. Úgy gondolom, tisztában kell lennünk azzal, hogy a katolikus egyház nem egy nemzeti intézmény. Küldetése bizonyos értelemben az egész emberiséghez szól. Nemzetközi konferenciákon gyakran elhangzik diplomata kollégáimtól, hogy a szentszéki diplomácia a nemzetek közösségének lelkiismerete. Ha ebből a szempontból nézem, akkor csodálatos dolog, hogy én, egy kis országból érkezve, részese lehetek egy ilyen magasztos küldetésnek.

Fotó: Lambert Attila

Kuzmányi István/Magyar Kurír