Az egyetlen – Gondolatok a Családi kötelékek című filmről

A bámulatos arányérzékkel építkező film poros tárgyalótermi szappanoperából hamar hangulatos krimibe vált, hogy a fináléban egy szívszorító dráma bontakozzon ki előttünk a múlt megváltoztathatatlanságának keserű felismeréséről. Kapott is számtalan elismerést (köztük Oscar-díjat), nagyjából olyasféle tündérmesét kanyarítva alkotója köré, mint néhány évvel később a Saul fia. A zsáner azóta alaposan elterjedt Dél-Amerika feltörekvő filmrendezőinek körében. A Netflixen már elérhető Családi kötelékek (Crímenes de familia) azonban másolás helyett felérni szeretne hírneves elődjéhez.

Koromsötét folyosót figyelünk – éjszaka lehet. Fény csupán a szemben lévő ajtó opálos üvegén szűrődik át. A kamera idegtépő lassúsággal közelít, s mintha valami mozgásra lennénk figyelmesek. Hol járhatunk? Szerencsére nem egy ijesztgetős horrorfilmben – habár ez a jelenet még többször visszatér a játékidő során –, amit többnyire szépen bizonyít a rákövetkező jelenetek sora. Egy argentin középosztálybeli házaspár mindennapjaiba nyerünk bepillantást: Alicia (Cecilia Roth) a ház úrnőjeként kissé fölényes éllel, de odafigyelve gondoskodik szeretteiről, beleértve Gladyst (Yanina Ávila), aki szolgálóként lakik a családdal. Felbukkan egy bájos kisfiú, aki felé különös szeretettel fordul a nő. Látható gondterheltségét másvalaki okozza: a tulajdon fia, Daniel (Benjamín Amadeo), aki zűrös házassága elől különféle káros szenvedélyekbe menekül, és csakhamar a bíróságon köt ki. Egy anyai szívnek már az is kín, hogy gyermekét letérni látja a belé nevelt eszmények útjáról. 

Sebastián Schindel rendező eleinte nem él a könnyzacskó-durrogtatás eszközével, és okosan visszafogja az érzelmeket. Tanácstalan tekintetek, idegesen cigit gyújtó kezek és elmorzsolt könnycseppek árulkodnak arról, mi zajlik a lelkekben. Mindeközben filmünk egy másik szálat is bevezet, melyet eleinte alig értünk: egy szinte megszólalni is képtelen fiatal nőét, akit egy rejtélyes bűnügyben hallgatnak ki. A konok hallgatás mindig kíváncsivá teszi a nézőt, ez most is remekül működik, ám érezzük, ott pulzál a háttérben a fenyegetés: inkább ne is akarjuk tudni, mi történhetett valójában.

Schindel (a horror bizonyos műfaji jegyeit mégiscsak filmjébe csempészve) rutinosan eljátszadozik ezzel az ellentmondással, remek érzékkel vezeti egytől egyig kitűnő alakítást nyújtó színészeit, majd elegánsan, lényegre törő egyszerűséggel felfedi, mi áll a zavart fiú, a hisztérikus(nak tűnő) feleség, az elzárkózó apa és végül a mind elgyötörtebb anya viselkedése mögött. Mondhatnánk, eddig a pontig egy mívesen felépített, ám üres tucatthrillerrel van dolgunk (a rutinosabbak bizonyára könnyen megtippelik a végső fordulatot is), a Családi kötelékek azonban tartogat egy meglepetést, és ezzel válik igazán emlékezetes filmélménnyé: hőseink megérzik az általuk meghozott döntések valódi súlyát. Az igazi dráma ekkor kezdődik a vásznon – bennünk pedig a stáblista lepergése után. Lehet-e boldogságra lelni a vérségi kötelék megtagadásával? Mit érezhet egy anyai szív, ha az, akit a világra szült, tényleg méltatlanná vált a szeretetére? S az eltaszított ráeszmél-e, mit veszített igazából? Sötétségbe kiáltó kérdések, válasz helyett pedig tompa némaság.

Koromsötét folyosót figyelünk – éjszaka lehet. Fény csupán a szemben lévő ajtó opálos üvegén szűrődik át. A kamera idegtépő lassúsággal közelít, s mintha valami mozgásra lennénk figyelmesek. Hol járhatunk? Egy kétségbeesett lélek mélyén. Hogy sötét árnyait mi adja, csak sejtjük, ám hogy kié, az lassan napvilágra kerül. Keserű tudás ez, de minket talán még kijózanít. S talán megtanulunk jobban odafigyelni az anyai szívre – arra az egyetlenre.

Szöveg: Paksa Balázs

Fotó: Netflix

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. december 13-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.