Az Egyház újra meg újra megszületik – Beszélgetés Fehérváry Jákóval, a Sapientia rektorával

– Milyen állomásokon át jutott el a szerzetesi hivatásig?

– Szekszárdon születtem 1972-ben, egy négygyermekes család legfiatalabbja vagyok. Édesapám, aki Baján volt ciszter diák, azt szerette volna, ha egyházi iskolába járok, így kerültem a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba. Érettségi után a francia bencéseknél kerestem az utam, majd Pannonhalmára kértem a felvételemet. Már a gimnáziumban is foglalkoztatott a monasztikus szerzetesség. Osztályfőnököm még a megfelelő irodalommal is ellátott, többek között Thomas Merton Hétlépcsős hegy című műve vagy Szent Benedek Regulája is nagy hatással volt rám. Abban, hogy a szerzetesi hivatást választottam, a lelkivezetőimnek is fontos szerep jutott. Az a személyesség, elfogadás, amit részükről tapasztaltam, nagyon sokat számított nekem.

Visszatekintve mégis azt látom, valahogy öntudatlanul lettem szerzetes. A Szentlélek tudta, hogy mit csinál, ám a tizennyolc éves kori motívumaim mára rendkívül sok mindenben átalakultak.

Azt, hogy miért lettem szerzetes, nehezen tudnám megmondani. Arról inkább tudok beszélni, hogy miért vagyok az.

– Erre a kérdésre hogyan válaszolna?

– Megszerettem ezt az utat, minden töredékességével és hiányával együtt. Tudom, hogy egy szerzetes egyfajta burokban él, az úgynevezett való világban másként kell helytállnia. Bár az persze nagy kérdés, hogy mi ez a való világ, hiszen a szerzeteseknek is kapcsolatban kell lenniük a valósággal, csak kicsit másképp. Ha valaki belép egy szerzetesrendbe, akkor annak a védőhálója fenntartja őt élete végéig, jóban, rosszban. Van ebben valami Isten ingyenes szeretetét tükröző anyai vonás; szép, de egyszerre nagy kihívás is ez, hogy bele ne kényelmesedjünk, és közben érett felnőtté váljunk. Ebben nagy segítségemre volt a világi, családos barátaim közelsége, a kérdéseik. Küzdelmeik alázatra tanítanak ma is.

A szerzetesség a lelkiélet tere is. Ez azt jelenti, hogy folyamatosan a Szentlélek jeleit keressük, igyekszünk odafigyelni az indíttatásaira. Ezek jönnek az imádságból, a Szentírás olvasásából, a másik testvértől, az elöljárótól, de a kívülről érkező vendégtől, zarándoktól is. A szerzetesség fontos eleme még a lelkivezetés. Szent Benedek ír a senior spiritualisról, ami azt jelenti, hogy olyan – legtöbbször nálam idősebb – személyekkel beszélem át az életemet, Istennel és az emberekkel kapcsolatos dolgaimat, küzdelmeimet, akiket a Szentlélek vezet. Várszegi Asztrik főapát úr mondta nekünk mindig, hogy

bárhova elmehetünk, ám önmagunkat mindig magunkkal visszük. Ez a bölcsesség eleinte borzasztóan idegesített, ma vezérlő csillagom, a lelki küzdelem alapmondata.

A szerzetesi élet másik legfontosabb része a közösség, melyen keresztül nagyon sok mindent megtanít nekünk Isten. A bencések stabilitást fogadnak, ami azt jelenti, hogy nem járnak monostorról monostorra, hanem egész életükben egy közösség tagjai maradnak. Más emberekkel együtt élni hétköznapinak tűnik, ám ez egy sajátos istentapasztalatot jelent, a maga szépségeivel és terheivel együtt. Fontos ebben az a férfias egymásnak feszülés is, amikor egy adott feladat elvégzése vagy akár a saját területünk határainak a kijelölése a célunk, vagy amikor vállvetve küzdünk egy cél megvalósulásáért.

– Honnan jött a Jákó név?

– Amikor valaki belép a rendbe, két nevet jelölhet meg, az apát ezek közül választ. Én Jakab szerettem volna lenni – az idősebb, Zebedeus Szent Jakab, a „Mennydörgés fia” után –, ám a hazai bencéseknél van egy olyan hagyomány, hogy a Jakabnak csak az ősi magyar változatát, a Jákót használják.

– Rendszeresen ír liturgikus témákban az Új Ember hetilapba. Milyen szerepe van a liturgiának az Ön és az Egyház életében?

– Az Egyház számára a liturgia a csúcs és a forrás. A vasárnapi Eucharisztia az a pillanat, amikor az Egyház újra és újra megszületik. A szentmise emellett az értünk meghalt és feltámadt Jézussal való találkozás helye. Erről nem választható le a közösség sem, hiszen az ekklészia szó, amiből az Egyház ered, az Eucharisztia ünneplésére összegyűlt közösségre utal. Az ősegyházban az ige meghallgatása és a kenyértörés mellett ott volt az egymással megélt vagyonközösség is. Krisztus teste jelen van a kenyér és a bor színe alatt, de jelen van az evangélium hirdetésében és az ünneplő közösségben is.

Ha lehet ezt mondani, a liturgiában megtörténik a feltámadt Jézus.

De vasárnapról vasárnapra arra is választ kell tudnunk adni, hogyan is állunk a többi emberrel. Szent Ágoston ír arról, hogy az áldozásnál nem csak Krisztus testére mondunk áment, hanem a velünk együtt ott lévő testvéreinkre is, akikkel szintén egy testté válunk. A szentmisén a Miatyánkot is imádkozzuk, amiben azt kérjük, „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Az Eucharisztia megvalósítja az egyházi közösséget, újra és újra megjeleníti Krisztus testét, és mindig feltesz egy kérdést: hogyan állunk a kiengesztelődéssel?

– A modern ember valóban kezdi elveszteni a liturgikus érzékenységét?

– Lehet, bár én egy kivételezett közegben vagyok, ahol nem ezt tapasztalom. Manapság már az Isten iránt is nagyon sokan közömbösek, és ilyen értelemben azon jelek iránt is, melyek a fontos, szakrális tartalmakat hordozzák. Ugyanakkor a szimbólumok iránti fogékonyság nem tűnhet el teljesen, hiszen ezek olyan aspektusainkat szólítják meg, amelyek önmagukban szentek. Egy darab kenyér vagy a kézfogás, egy gyertya vagy egy virág olyan húrokat pendítenek meg bennünk, amelyek alapvetően hozzátartoznak az emberségünkhöz. Az ez iránti érzékenységet pedig lehet tanulni, sőt erre nevelni is lehet. Az is igaz, hogy a liturgia nem a misszió helye, ez mindig a beavatottak osztályrésze volt. A misszió ugyanakkor azt jelenti, hogy megkeressük azt a nyelvet, amit megértenek az emberek, vagy egyenesen az ő nyelvükön fogalmazzuk meg mindazt, ami fontos.

– Tudott kicsit készülni új feladatára?

– Igen, egy éve rektorhelyettese vagyok a Sapientiának. Várnai Jakab OFM testvéri módon, nagy bizalommal gondoskodott arról, hogy ez a mostani átmenet zökkenőmentes lehessen. Azt is hozzá kell tenni, hogy én soha nem készültem rektornak, az biztos, hogy most egy új munkába kell beletanulnom. Nagy bizalommal vagyok a remek munkatársi közösség iránt.

– Ha valakit meg szeretne győzni arról, hogy a Sapientiát válassza, mit mondana neki?

– Magasan képzett, remek tanári gárda dolgozik nálunk, a munkatársi csapatunk is felkészült, a hallgatói önkormányzatban talpraesett fiatalok foglalkoznak a hallgatótársaik ügyeivel. Jó az infrastruktúra, egy szép és minősített nyilvános könyvtár áll a rendelkezésünkre – vagyis van egy jól és magas színvonalon működő intézet hozzáértő emberekkel. Amit emellett kiemelnék, az a családias légkör. Itt olyan emberi léptékű közegben lehet teológiával és az Egyház kérdéseivel foglalkozni, ami nagyon vonzó lehet bármely korosztályhoz tartozó érdeklődő számára.

A szlogenünk a következő: A mi küldetésünk, hogy felkészítsünk a küldetésedre. Arra alapozunk, hogy a tágabb értelemben vett Egyházban valamennyien küldetést kaptunk, hogy elvigyük a világba Krisztus üzenetét, az örömhírt, és mindenkit felkészítsünk Krisztus követésére. Ezt a hivatást vállaljuk a főiskolánkon. Arra törekszünk, hogy a hallgatóink fejlődjenek a hitükben, tudásukban, hitérzékükben. Ebben mi egy közösség vagyunk a főiskolán: szerzetesek, oktatók, munkatársak.

– A szerzetesi jelző mit tesz hozzá mindehhez?

– A szerzetesség mint teológiai téma nagy hangsúlyt kap nálunk. Egyrészt itt működik a Szerzetesteológiai Intézet, amely tudományos szinten foglalkozik a megszentelt élet kérdéskörével. A szerzetesi minőség a közösség fontosságában is tetten érhető. Nagy hangsúlyt helyezünk a lelki életre, a közös imára is, de a személyesség is a szerzetesi jellegből adódik. A három fenntartó rend, a piaristák, a ferencesek és a bencések egyaránt hozzáadják az oktatáshoz a maguk sajátos küldetését, megközelítését. Nálunk a szerzetes és a világi fiatalok találkozhatnak egymással, vagyis kiderül, hogy a szerzetesek is emberek, ők is keresik a válaszokat az élet kérdéseire.

A három fenntartó rend mindenképpen érdekelt abban, hogy minél több szerzetesrend növendékei tanuljanak a Sapientián. Nálunk tanítanak domonkos nővérek, szociális testvérek, a Nyolc Boldogság Közösség tagjai, régebben volt verbita és jezsuita tanárunk is. Rektorként is szeretném majd meggyőzni a magyarországi szerzetesközösségeket, hogy ide küldjék a fiataljaikat. Sok szerzetes tanul egyébként az esti, levelező képzésünkön is.

– Hol vannak ma a szerzetesi képzés hangsúlyai?

– Azok a szerzetesnövendékek, akik ide jönnek tanulni, általában már túl vannak egy komoly noviciátuson. A keresztény misztériumokba való bevezetéssel vagy a liturgikus alapok megismertetésével nekünk már nem kell foglalkoznunk. Van egy, A szerzetesség teológiája nevű tantárgyunk, amely által a hittudomány szerzetesi oldalának legfontosabb, minden rendben közös elemeit tanulhatják meg a hallgatóink. A missziológia is egy olyan terület, amit kifejezetten nekik szánunk.

– A Sapientia teológusképzésére csak szerzetesek járhatnak. Mi ennek az oka?

– Nem azért zárt ez a képzés, mert a teológia szent tudománya csak a szent embereknek való. Inkább az az oka, hogy nem szeretnénk, ha a tizennyolc éves fiatalok egy olyan területben mélyednének el, amire később nem lehet egzisztenciát építeni. Különleges esetben egyébként nálunk is lehet szakteológiát tanulni. A katekéta-lelkipásztori munkatárs vagy a hittanári szak elvégzése után azonban diákjaink nagyobb eséllyel tudnak elhelyezkedni. Itt kell megemlíteni az Eötvös Loránd Tudományegyetemmel (ELTE) kötött megállapodásunkat, amely lehetőséget ad arra, hogy a hittanár szakunk mellé fel lehessen venni valamilyen ELTE-s szakot.

– A Sapientián kezdetektől fontos szerepet kapott az említett gyakorlati képzés. Miért fontos ez?

– Köztudomású, hogy papjaink rendkívül leterheltek. A nálunk végzett fiatalok nekik segíthetnek. Nagyon fontos, hogy imádkozzunk a hivatásokért, középtávon azonban mindenképpen keresni kell az új utakat. Vagyis a mai helyzetben érdemes megerősíteni a lelkipásztorkodás olyan formáit, amelyek ezekre a munkatársakra építenek.

– Rektorként milyen rövid és hosszú távú tervei vannak?

– Arra a kérdésre, hogy négy év múlva milyen főiskolát szeretnék itt látni, még nem tudnék válaszolni. Ez egy jól működő intézmény, anyagi szempontból is biztos lábakon álló főiskolát vehettem át az elődömtől. Az első feladatom tehát, hogy minden munkatársat megismerjek. Ki kell építenem velük a kölcsönös bizalmat, hiszen a rektori munka nem magányos tevékenység. Nagyon számítok a munkatársaim segítségére. A másik elsődleges tennivalóm, hogy egyeztessek a fenntartókkal. Tudnom kell, hogy miként látják a főiskola jövőjét. A Sapientia mindig képes volt új, korszerű képzéseket elindítani. Ilyen volt a keresztény társadalmi elvek a gazdaságban szakirányú továbbképzés a római Aquinói Szent Tamás Pápai Egyetemmel és a Budapesti Corvinus Egyetemmel együttműködésben, vagy a most induló roma társadalomismeret szakunk, amelynek célja a cigánysággal foglalkozó szakemberek továbbképzése. Ennek az egyedisége abban rejlik, hogy bármely szakterületen végzett oklevéllel lehet rá jelentkezni.

Én úgy látom, hogy a jövőben nekünk elsősorban a felnőttképzésre kell majd összpontosítanunk, hiszen az élethosszig tartó tanulás a mai ember gondolkodásának meghatározó eleme. Szívesen látnám a Sapientián a bibliodrámát is vagy más jó kezdeményezéseket, mint amilyen a bibliai kultúra, a jegyesoktatás vagy a teremtésvédelem témája. De fontosnak tartom a mindenki számára nyitott alkalmakat is. Ilyen például a Családteológiai Intézet hagyományos Beszélgetős előadások programsorozata.

Fotó: Merényi Zita

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. augusztus 2-i számában jelent meg.