Az Egyháznak mindenkit meg kell hallgatnia – A püspöki szinódus levele Isten népének

Kedves nővérek, kedves testvérek!

Most, hogy a püspöki szinódus tizenhatodik rendes közgyűlése első ülésszakának munkája a végéhez közeledik, szeretnénk veletek együtt hálát adni Istennek az itt átélt szép és gazdag tapasztalatért.

Ezt az áldott időszakot mély közösségben éltük meg mindnyájatokkal. Imáitok támogattak bennünket.

Magunkkal hoztuk várakozásaitokat, kérdéseiteket, de félelmeiteket is. Már két év telt el azóta, hogy Ferenc pápa kérésére elkezdtük a meghallgatás és megkülönböztetés hosszú folyamatát, mely nyitott Isten egész népe számára, senkit sem kizárva, hogy a Szentlélek vezetésével „együtt járjunk”, misszionárius tanítványokként, Jézus Krisztust követve.

Fontos szakasz volt ebben a folyamatban az a közgyűlés, amely szeptember 30-tól egybegyűjtött bennünket Rómában. Sok szempontból példátlan élmény volt. Először fordult elő – Ferenc pápa kérésére –, hogy férfiak és nők egyaránt meghívást kaptak arra, hogy – keresztségük alapján – egy asztalhoz üljenek, és ne csak a témák megvitatásán, hanem a püspöki szinódus közgyűlésének szavazásán is részt vegyenek.

Együtt, hivatásaink, karizmáink és intézményes szolgálataink egymást kiegészítő valóságában, nyitott szívvel hallgattuk Isten szavát és mások tapasztalatait.

A Lélekben való beszélgetés módszerét alkalmazva alázatosan megosztottuk egymással az összes földrészen megtalálható közösségeink gazdagságát és szegénységét, és igyekeztünk felismerni, mit akar mondani a Szentlélek ma az Egyháznak. Így megtapasztaltuk a latin hagyomány és a keresztény Kelet hagyományai közötti kölcsönös eszmecsere előmozdításának fontosságát is. Más egyházak és egyházi közösségek testvéri küldötteinek részvétele erősen gazdagította megbeszéléseinket.

Közgyűlésünkre egy válságban lévő világban került sor, melynek sebei és botrányos egyenlőtlenségei fájdalmasan voltak jelen szívünkben, és különös súlyt kölcsönöztek munkánknak, annál is inkább, mivel néhányan közülünk olyan országokból érkeztek, ahol háború dúl. Imádkoztunk a gyilkos erőszak áldozataiért, de azokról sem feledkeztünk meg, akiket a nyomor és a korrupció a migráció veszélyes útjaira sodort.

Szolidaritásunkról és elkötelezettségünkről biztosítottuk mindazokat a nőket és férfiakat, akik világszerte az igazságosságért és a békéért dolgoznak.

A Szentatya kérésére jelentős teret adtunk a csendnek, hogy ösztönözzük az egymásra való tiszteletteljes odafigyelést és a Lélekben való közösség iránti vágyat. A nyitó ökumenikus imavirrasztás során megtapasztaltuk, mennyire növekszik az egység utáni szomjúság a megfeszített Krisztus csendes szemlélésében. A kereszt ugyanis az egyetlen tanítószéke annak, aki életét adta a világ üdvösségéért, tanítványait pedig az Atyára bízta, hogy „mindnyájan egyek legyenek” (Jn 17,21). Szilárdan egybekapcsolódva az ő feltámadása által nekünk adott reményben őrá bíztuk közös otthonunkat, ahol egyre sürgetőbben hangzik fel a föld és a szegények kiáltása: „Laudate Deum!” [Istent dicsérjétek] – emlékeztetett bennünket Ferenc pápa munkánk kezdetén.

Napról napra éreztük a lelkipásztori és missziós változtatásra való sürgető felhívást. Az Egyház hivatása ugyanis az, hogy az evangéliumot ne önmagára összpontosítva hirdesse, hanem annak a végtelen szeretetnek a szolgálatába állva, amellyel Isten szereti a világot (vö. Jn 3,16).

Amikor megkérdeztek a Szent Péter tér közelében élő néhány hajléktalant arról, hogy mit várnak az Egyháztól e szinódus alkalmából, azt válaszolták: „Szeretetet!”

Ennek a szeretetnek kell mindig az Egyház lángoló szívének maradnia, szentháromságos és eucharisztikus szeretetnek, ahogy emlékeztetett bennünket a pápa, amikor október 15-én, közgyűlésünk félidejénél felidézte a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz üzenetét. „A bizalom az”, ami megadja nekünk a merészséget és a belső szabadságot, ahogy megtapasztaltuk, és nem féltünk szabadon és alázatosan kifejezni hasonlóságainkat és különbözőségeinket, vágyainkat és kéréseinket.

Most mi lesz? Reméljük, hogy a 2024 októberében tartandó második ülésszakig hátralévő hónapokban mindenkinek lehetősége lesz arra, hogy konkrétan részt vegyen a „szinódus” szó által jelzett misszionáriusi közösségvállalás dinamizmusában. Ez nem ideológia, hanem az apostoli hagyományban gyökerező tapasztalat. Amint a pápa emlékeztetett bennünket e folyamat kezdetén: „Félő, hogy a közösség és a küldetés kissé elvont fogalmak maradnak, ha nem ápolunk olyan egyházi gyakorlatot, amely […] kifejezi a szinodalitás konkrétságát, elősegítve mindenki valódi bevonását” (2021. október 9.). A kihívások sokrétűek, a kérdések számosak: az első ülésszak összefoglaló jelentése tisztázza az elért egyetértési pontokat, megfogalmazza a nyitott kérdéseket, és kijelöli, miként kell folytatni a munkát.

Ahhoz, hogy az Egyház előrehaladjon a megkülönböztetésben, mindenképpen meg kell hallgatnia mindenkit, kezdve a legszegényebbekkel.

Ez a megtérés útját követeli meg, mely egyben a dicsőítés útja is: „Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilvánítottad a kicsinyeknek” (Lk 10,21). Meg kell hallgatnunk azokat, akiknek nincs szavuk a társadalomban, vagy akik kirekesztve érzik magukat, az Egyházból is. Meg kell hallgatnunk azokat, akik a rasszizmus bármilyen formájának áldozatává váltak, különösen az őslakos népeket egyes térségekben, akiknek kultúráját kigúnyolták. Korunk Egyházának mindenekelőtt az a kötelessége, hogy a megtérés szellemében meghallgassa azokat, akik egyházi személyek által elkövetett visszaélések áldozatai lettek, és hogy konkrétan és strukturálisan azon dolgozzon, hogy ez többé ne fordulhasson elő.

Az Egyháznak meg kell hallgatnia a világi hívőket is, nőket és férfiakat egyaránt, akik keresztségüknél fogva mindannyian életszentségre kaptak meghívást: oda kell figyelnie a katekéták tanúságtételére, akik sok helyütt elsőként hirdetik az evangéliumot; a gyermekek egyszerűségére és elevenségére, a fiatalok lelkesedésére, kérdéseire és megrovó szavára; az idősek álmaira, bölcsességére és emlékezésére. Az Egyháznak meg kell hallgatnia a családokat, nevelési gondjaikat, a mai világban nyújtott keresztény tanúságtételüket. Meg kell hallania azok hangját, akik szeretnének részt venni világi szolgálatokban vagy részvételen alapuló tanácskozó és döntéshozó testületekben.

A szinódusi megkülönböztetésben való előrehaladás érdekében az Egyháznak különösen szüksége van arra, hogy még inkább összegyűjtse a felszentelt szolgálattevők szavát és tapasztalatát: a papokét, a püspökök első munkatársaiét, akiknek szentségi szolgálata nélkülözhetetlen az egész test életéhez; a diakónusokét, akik szolgálatukkal az egész Egyháznak a legkiszolgáltatottabbak iránti gondoskodását jelenítik meg. Engednie kell, hogy megszólítsa a megszentelt életnek, a Lélek hívásaira éberen figyelő őrszemnek a prófétai hangja. Azokra is oda kell figyelnie, akik nem osztják hitét, de keresik az igazságot, és akikben jelen van és tevékenykedik a Lélek, aki „mindenkinek felkínálja a lehetőséget ahhoz, hogy – csak Isten előtt ismert módon – csatlakozhasson a húsvéti misztériumhoz” (Gaudium et spes, 22).

„A világ, melyben élünk, és amelyet ellentmondásaiban is szeretnünk és szolgálnunk kell, az együttműködés erősítését követeli meg az Egyháztól küldetésének minden területén. Isten éppen a szinodalitás útját várja a harmadik évezred Egyházától” (Ferenc pápa, 2015. október 17.). Ne féljünk válaszolni erre a hívásra!

Szűz Mária, aki első az úton, kísér bennünket zarándokutunkon. Örömünkben és bánatunkban ő Fiát mutatja nekünk, és bizalomra buzdít bennünket. Ő, Jézus, a mi egyetlen reményünk!

Vatikánváros, 2023. október 25.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: vatican.va

Magyar Kurír