Az egység a különbségek harmonizálása – A Pápai Ház szónokának 2. adventi prédikációja

„Ne horgonyozzunk le a múltban, ne rohanjunk fejveszetten előre, hanem a Lélek erejében tisztelve az Egyház tagjainak különbözőségét, építsük fel türelemmel az Isten szent Egyházát!” – ajánlotta a szónok.

Az egyformaság illúziója

Az özönvíz után Isten szövetséget köt Noéval és újból benépesül a föld, mégpedig sokféle néppel, mindegyiknek a saját nyelvével. Ez a differenciálódási folyamat azonban az emberiséget a szétszóródás veszélyének teszi ki. Miután az emberiség megtapasztalta a létezés törékenységét, a most születő emberiség fél a széttöredezéstől és ebben az összefüggésben születik meg Bábel tornyának a története, amely az özönvízhez hasonlóan nagyon mély tanítást rejt magában, mely máig érvényes. A Teremtés könyve említi, hogy „egy volt a nyelve és egy a beszéde az egész földnek” (Ter 10,1), ami éppen kívánatos, de a folytatás már kétértelmű következtetés: „Rajta, építsünk várost és tornyot, amelynek teteje az égig ér”. A szándék világos: olyan megerősített várost építeni, mely látszólag biztosítja ugyan az emberi nem egységét, ám a különbségek kizárása, nem pedig kibékítése és harmonizálása, már halálos terv! – állapította meg a kapucinus pap.

Eme egységes és kiszámítható világ építésének új technológiája a sablonra égetett fazontégla és a bitumen, szemben a régi egyedi faragott kövekkel és a vakolattal. Eredménye, hogy abban látszólag mindenki egyetértésben van, de az egyedi hangok kizárása árán. A szónok a képet a huszadik század totalitarizmusaira alkalmazta, amelyek csak egyetlen gondolkodásmódot tűrtek meg, minden mást elhallgattattak. Ám

amikor az egységet a különbségek elfojtásával építik, ennek eredménye nem egy közösség, hanem a halál.

Igaz más formában, de a közösségi média és a mesterséges intelligencia lehetőségével a homogenizáció, az egyformájúvá tétel révén ma is reális kockázat a Bábel-torony építés, még az Egyházon belül is, hiszen a történelem során a hit egységét sokszor kifejezések és gyakorlatok egységesítésével próbálta elérni.

A zűrzavar mint terápia

Elmélkedése második pontjában a szónok Isten sajátos módszerére utalt, aki meglepő módon éppen a zűrzavart használja, mint terápiát. Ironikusan lehajol, hogy megnézze azt a „nagy” tornyot és összezavarja a nyelvüket. Első pillantásra ez Isten féltékenységének tűnhetne, de valójában Isten nem büntetni akar, hanem megakadályozni a „teremtés leépítésének” végzetes folyamatát. Mert mit is jelent az egységet az uniformizálás által építeni? – tette fel a kérdést a szónok. Azt, hogy megtagadjuk az embereket egyediségükben, feláldozzuk a különbségeket a közös projektért, eltöröljük azt a másságot, amely lehetővé teszi a találkozást. Ez egy azonos másolatokból álló társadalom veszélyes utópiája, ahol nincs helye a meglepetésnek!

A nyelvek összezavarása tehát védelem, nem pusztítás! Azért oszt meg, hogy az élet újra virágozhasson. Megakadályozza, hogy egyetlen hang elfojtson minden mást. A szétszórtság így gyógyírré válik.

Isten ugyanis azt akarja, hogy az emberiség egységes legyen, de ne a különbségek eltörlésével. A bábeli nyelvzavart annak tükörképével az újszövetségi pünkösd eseményével értjük meg, hisz az Apostolok cselekedetei leírása szerint a különböző nemzetekből származó és különböző nyelveket beszélő emberek megértik az apostolokat, noha mindenki csak a saját nyelvén beszél (ApCsel 2,1–12).

A nyelvi pluralitás nem szűnik meg, nincs egységesség, mégis van közösség. Pünkösd lesz Isten válasza a bábeli gyötrelmekre!

Az újjáépítendő templom

Pasolini atya harmadik nagy gondolata a templom újjáépítése. Az emberiség csak lassan értette meg Bábel tanulságát, hogy Isten és emberek találkozása csak ott lehetséges, ahol megmaradnak az egyesítő hasonlóságok és az igazi közösséget alkotó különbségek. Az ígéret földjére belépő Izrael népe olyan szervezeti formára vágyik, amely hasonló a környező népekéhez: egy királyra, aki vezeti a népet és egy templomra, mely őrzi az Úr és törvénye jelenlétét. Mindkét kérés kétértelmű, mert Istennek, Izrael egyetlen igazi királyának uralmát egy emberi személyre cserélné, a templom mint az imádság háza pedig ki lenne téve a formaságoknak és a visszaéléseknek. Ezért is kérdezi az Úr Nátán prófétán keresztül: „Te akarsz nekem házat építeni, hogy abban lakjak?”

Mintha Isten emlékeztetné Dávidot arra, hogy a szövetség kezdeményezése mindig Tőle származik, és nem korlátozódhat egy ember alkotta épületre.

A történelem aztán meg is mutatta az aggodalom alapját, mert a jeruzsálemi templomot többször is lerombolták, a próféták értelmezése szerint éppen az Isten törvénye iránti hűtlenségük miatt. Így amikor visszatérnek a babiloni száműzetésből, a lerombolt templomot fel akarják újból építeni és nekilátnak a munkának. Együtt csinálják ezt, ami szép, megindító, mert mindenki magára vállalja a fal egy szakaszának helyreállítását, közvetlenül a saját házával szemben. Aztán nekifognak a templom újjáépítésének és amikor megvetik annak alapját, már öröméneket énekelnek, igaz, vannak, akik még a régit siratják, de a dal már legalább kétszólamú.

Az Egyház megújulása

A Pápai Ház szónokának negyedik alapgondolata az Egyház megújulását értelmezte. A templom újjáépítésének bibliai története értékes foglalata az Egyház misztériumának és időben-térben átívelő örökös megújulási igényének a megértéséhez.

A jeruzsálemi falakhoz és templomhoz hasonlóan az Egyház arra hivatott, hogy folyamatosan újjáépítse magát, hogy történelmi megjelenése az evangélium szépségét tükrözze.

Főként a szentek értették ezt jól és időben jelezték is, amikor az „Isten háza” a fáradtság jeleit mutatta. Közülük Assisi Szent Ferenc különleges helyet foglal el – utalt a kapucinus barát a jól ismert történetre, mely szerint hivatása keresése csendjében meghallotta az Úr hangját: „Ferenc, menj és javítsd meg a házamat, amely, mint látod, romokban hever!”. Szent Ferenc erre az isteni hívásra a kőépület helyreállításával válaszolt. Azonban hamarosan megértette, hogy a megújítandó templom maga az Egyház, amelyet megosztottság sebzett meg és benne sokak életmódja megterhelték azt, mert már nem mutatta az evangélium frissességét. Követőinek gyökeres elkötelezettségével aztán Szent Ferenc visszaállította az Egyházban az evangéliumi testvériség ragyogó egyszerűségét. Ám ez valójában nem újdonság, mert az Egyház az évszázadok során mindig érezte és tapasztalta a megújulás szükségességét, hogy hűséges maradjon önmagához, és ugyanakkor továbbra is szolgálja a világot. A II. Vatikáni Zsinat is emlékeztetett arra, hogy a zarándok Egyházat Krisztus „folyamatos megújulásra” hívja, és hogy „az Egyház minden megújulása lényegében a hivatásához való nagyobb hűségből áll”.

A megújulás tehát nem rendkívüli szükséglet, hanem az Egyház hétköznapi magatartása, amely hűséges kíván maradni az evangéliumhoz és az apostoli küldetéshez.

Izrael népének a története azt tanítja nekünk, hogy az Egyház megújulása soha nem esik egybe azzal a kísértéssel, hogy mindent uniformizáljunk, ami azt gondolja, hogy a közösséghez csak stílus-, érzékenység- vagy kifejezésmód-azonosságra van szükség. Az önmagát megújító Egyház nem egységes Egyház, hanem olyan Egyház, amely képes befogadni a sokféleséget, a Lélekre bízva azt a feladatot, hogy a mi mértékeinknél nagyobb harmóniába rendezze azt.

Egy másik elem a falakat építők sajátosságából bontakozik ki, mert egyik kezükkel dolgoznak, a másikkal pedig fegyvert forgatnak. A megújulás soha nem naiv vagy békés vállalkozás, hiszen folyamatos lelki küzdelmet igényel, mert a keresztség nemcsak az építésre, hanem az evangéliummal ellentmondó dolgok elhárítására is felvértez minket.

Akik felhagynak a harccal – a büszkeség, a lustaság, az illúziók vagy az ideológiák ellen –, azok felhagynak Krisztus testének építésével is.

Az Egyház annyiban újul meg, amennyiben tagjai beleegyeznek abba, hogy továbbra is részt vesznek a hiteles lelki harcban, anélkül, hogy a steril konzervativizmus vagy a kritikátlan előrehaladás zsákutcáiba menekülnének – zárta második adventi prédikációját Roberto Pasolini.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír