Az egységért meg kell küzdeni – Erdő Péter bíboros a budapesti Café Francescóban

A közelmúlt egyházi történéseinek követése, megértésének igénye miatt jött el a nagyszámú érdeklődő, főként fiatalok, hogy meghallgassák azt, aki ezeket személyesen követte: Erdő Péter bíboros megosztotta, milyen élményeket őriz a húsvéthétfőn elhunyt Szentatyáról, hogyan élte meg a vatikáni eseményeket, mit üzennek mindezek számára a jövőt tekintve.

A középpontban az Egyház mibenléte állt: mit jelent, hogyan van jelen a világban, miként tudunk kapcsolódni hozzá.

A nyolc hónapja találkozási pontként, közösségi térként, társadalmi és lelkiségi témájú előadások színhelyeként működő missziós Café Francescóban Rónaszéki János kérdezte a főpásztort.

Elsőként megtudhattuk, hogyan válaszolt Ferenc pápa Erdő Péter bíboros számos alkalommal megfogalmazott meghívására. Válaszként sorra megkapta azt a kérdést: „Jók vagytok?”, mire ő mindig azt válaszolta: „Igyekszünk.” Majd egy újabb meghíváskor a bíboros azt felelte neki: „Rosszak vagyunk! Jöjjön, javítson meg minket!”

Ezt követte az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) alkalmával tett villámlátogatása, ami azonban segített abban, hogy Ferenc pápa képe megváltozott a magyarokról. Erdő Péter kiemelte, ebben leginkább az játszott szerepet, hogy egyrészt megélte, itt szeretik, másrészt értékelte azokat a találkozásokat, amelyeket a NEK keretében szerveztek számára – találkozásokat a vallási közösségek képviselőivel, köztük a keleti egyházak püspökeivel, az ökumenikus pátriárkával, a zsidóság és a keresztény testvéregyházak képviselővel.

Ferenc pápa vonzódása különlegesen erős volt a perifériák iránt. Bizonyos értelemben Magyarország a gazdag nyugati világ peremén szintén perifériának számít. Úgy látta, Magyarország vállalja a „hídország” szerepét, és országlátogatására már kifejezett „szimpátiával” érkezett, „közelebb került hozzánk, megértette a magyar embereket”.

Erdő Péter Ferenc pápa személyéről gondolokodva úgy fogalmazott: személyisége titokzatosnak tűnt, nagyon sok szimbolikus cselekedetet vitt végbe, és sok olyan tanítást is adott, amelyen azóta is vitatkoznak. „Azt tanultuk tőle, hallgatni kell az emberkre, és ebben alap, hogy elsősorban Istenre hallgatunk, s ebből a kapcsolatból a világra, melyhez küldetésünk szól” – mutatott rá a bíboros.

Erdő Péter felidézte első találkozását XIV. Leó pápával: Robert Francis Prevost a Püspöki Dikasztérium prefektusaként Ferenc pápa 2023-as budapesti látogatásakor a Szentatya kíséretének tagja volt. „Mélyen intellektuális beszélgetésünkben érzékelhető volt, mennyire nyitott, érdeklődő ember. Úgy gondolom, ő nem egy sztártípus, inkább a logikus, körültekintő megnyilatkozás jellemzi.”

A Szentatya névválasztásáról Erdő Péter elmondta: Prevost bíboros a Leó nevet a XIII. Leó iránti tiszteletből vette fel, aki a 19. század végének nagy pápája volt, és megváltozott körülmények között – nem volt már pápai állam – kereste mély, megalapozott enciklikákban a kor nagy problémáira a választ. Megerősítette továbbá a diplomáciai kapcsolatokat a világ országaival anélkül, hogy lett volna pápai állam. Akkor a kizsákmányolás volt a legnagyobb veszély, erre kereste az Egyház a választ.

Párhuzamot vonva a mai helyzettel: XIV. Leó pápa szerint jelenleg is fennáll a kizsákmányolás veszélye, továbbá veszély az is, hogy a nemzetközi munkamegosztásban egyes országokat, régiókat is kizsákmányolnak. Ez is mutatja, hogy az új pápa nem a klasszikus amerikai ideológiát vallja, mélyebben látja a valóságot – hívta fel a figyelmet Erdő Péter.

A pápát idézve a bíboros rámutatott a nagy fokú technológiai fejlődésből fakadó veszélyekre: „A mesterséges intelligencia azzal fenyeget, hogy emberek százmilliói érzik úgy, hogy feleslegesek. Az pedig

az emberi méltósággal ellenkezik, ha azt mondják valakire, hogy felesleges. Isten nem hiába teremti az embert, ha feleslegesnek tekintjük, azzal a Teremtőt gyalázzuk.”

A névválasztásban ott van, hogy az új Szentatya Nagy Szent Leó pápát is példaképének tekinti, aki mintegy összefoglalva a nagy antik kultúra értékeit, tanítását nézett szembe az elkövetkező barbár világgal.

Mi az Egyház katolikus fogalma? – kérdezte Rónaszéki János Erdő Péter bíborost, aki válaszában három nyelv fogalmából indult ki: A görögben az ekklészia egybehívott közösséget jelent; olyan közösségre vonatkozott, mely diaszpóraként, azaz szórványhelyzetben élt. A zsidóság által használt synagoge fogalommal részben felcserélhető volt. A latin terminológiában a fraternaitas szót használták.

Az Egyház bibliai fogalma feltételezi, hogy az összes Krisztus-követő hozzá tartozik; feje Krisztus, nem pedig egy külső hatalom. Ez feltámadásunk garanciája is: ahova a fő eljut, oda eljutnak a tagok is. A helyi gyülekezetek mint egyházak elöljárót rendelnek vezetésére. Az egyházi rend szentsége és a vezetői küldetés őseredeti módon összetartoznak. A sajátosan szakrális küldetést tehát az erre felszentelést és kánoni küldetést kapott személyek végzik; a laikusoknak – nőknek – is megvan az aktív szerepük egyházi intézményeinkben.

A hitvallásban imádkozott jelzők – egy, szent, apostoli és katolikus – jelentését kibontva Erdő Péter kifejtette: Az „egy” – Antiochiai Szent Ignácnál azt találjuk, hogy a Krisztust követő zsidók és a Krisztus tanítványává lett pogányok egy közösségbe tartoznak. Amekkora különbség közöttük volt, ahhoz képest a mai különbségek elenyésznek. Azt valljuk továbbá, hogy minden megkeresztelt ember egyetlen Egyházhoz tartozik, ebben az egy Egyházban a közösségnek fokozatai vannak. Erdő Péter felhívta arra a figyelmet, lehetnek hitelvekben különbségek, és ezek semmiképpen nem bagatellizálhatók, nem hagyhatók figyelmen kívül, azzal mind magunkat, mind a másik felet leértékeljük. A dialógus nem abban áll, hogy amiben nem értünk egyet, azt elhagyjuk. Ennél mindkét fél gazdagabb. A „szent” – az Egyház feje nem külsőség, hanem aki benne van, Krisztus. Ő maga a szent; szent mivolta vezeti az Egyházat, és a szentségek, tanítása révén át is járja.

Hogyan intézményesült az Egyház? – a kérdésre válaszolva Erdő Péter hangsúlyozta: az Egyház eredendően, születésétől fogva intézményként létezik. A kenyértörést házanként végezték, az Eucharisztia már kezdettől ott volt a keresztény közösség középpontjában mint intézményesítő tényező; az Ige és a szentségek összefogták, meghatározták a közösséget.

Ezt az intézményt az évszázadok során sok hatás érte, ahogy növekedett, fejlődött, de ez a fejlődés szerves. Meg kellett fogalmazni, konkretizálni kellett a változásokra adott válaszokat. A folytonosság nem szakadt meg. John Henry Newmant idézve olyan, mint amikor a magból kifejlődik a növény. A folyamatosság nem változatlanság. Ez az intézmény régi és új.

A beszélgetés kiemelt témája volt az egység, a szakadások. Mi tesz egy népet egységessé? Erdő Péter bíboros a zsidóság történelme alapján úgy látja, nem a törvények, hanem a közös emlékezet tesz egy néppé. Közös emlékezetünk nekünk is van a többi keresztényekkel együtt – ez az Eucharisztiában csúcsosodik ki.

Az egység alapja a közös emlékezet, hordozója a hittani, erkölcsi tanítás, a liturgia, az egyházfegyelem.

A szakadás lehetősége minden korban megvan, az egység nem magától van: azért küzdeni, imádkozni, szenvedni kell. Akkor is, hogyha más felekezetű keresztényekkel keressük az egység útját, de akkor is, ha meg akarjuk tartani az egységet a katolikus közösségen belül is – mutatott rá Erdő Péter, és kifejtette: „Ez kívánja a törekvést a másik megértésére; a hit lehető legtisztább és önkritikusabb megfogalmazását is, ilyen módon fejlődik az Egyház tanítása, az adott szellemi kihívások fényében meg kell fogalmazni közös örökségünket is.”

A szinodalitásról szólva Erdő Péter megállapította: 40 évvel ezelőttig a szinodalitás szót nem ismerték az egyházi dokumentumok; a változások hívták elő. Mit nem jelent? Civil értelemben demokráciát, és nem egyenlő a püspöki kollegialitással. Hogy megértsük, vissza kell menni a kezdetekhez, 230 előttig, amíg a monarchikus püspökség intézménye nem vált általánossá, amikor csak presbitérium volt. A presbiterszentelésben van utalás a Kivonulás könyvére, melyben Mózes segítőket vesz maga mellé a népből, akik az „ő lelkéből” kapnak. Ezt megtaláljuk a katolikus papszentelés liturgiájában is. Továbbá élt a meggyőződés, hogy ha együttesen járnak el, különös isteni segítséget kapnak. Ezt méltán nevezhetjük szinodalitásnak – ez teokratikus vonása volt az első idők közössége vezetésének. A mi Egyházunk krisztokrácia; nem emberek uralkodnak benne, a feje Krisztus – munkatársak lehetnek kezdetben a presbiterek, később a püspök.

Végül arra buzdítottak a beszélgetőpartnerek: építsük a magunk útján ezt a közösséget, intézményekben, pasztorális tanácsban, képviselő-testületben, karitászcsoportban. Ez utóbbi olyan terület, ahol mindig lehet mit tenni, és aminek elhanyagolása az összes többit hiteltelenné teszi.

*

Az eseményről a Kardinális YouTube-csatorna készített összefoglalót.

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Wágner Csapó József/Esztergom-Budapesti Főegyházmegye

Videó: Kardinális YouTube-csatorna

Magyar Kurír