Az egyszerűség nehéz, de termékeny – Magyarországra látogat a keresztény meditáció fő képviselője

1955-ben John Main, a fiatal ír hivatalnok Malajziában szoros kapcsolatba került egy karitatív kezdeményezéseiről is ismert helyi bölccsel. Ismeretségük és beszélgetéseik nyomán a fiatalsága hitével ekkor már régen szakító ír katolikusban érdeklődés támadt a belső élet, az imádság és az Istenhez fűződő viszony iránt, s legnagyobb meglepetésére hindu barátja azt ajánlotta neki, hogy mindenképpen a saját hagyományából, a kereszténység köréből merítsen, ha komolyan benne a szándék. John Main ekkor úgy döntött, hogy néhány szó folyamatos ismétlésével fog imádkozni, olyan egyszerűségre törekedve, amelyről hamarosan kiderült, hogy sokkal nehezebb, mint megannyi összetett és bonyolult imaforma. Az egyszerű imádság olyannyira átalakította belső világát, hogy idővel a szerzetesi életformát választotta, és belépett a bencés rendbe. Szerzetesi élete korántsem volt egyhangú, szegénynek és nehéznek számító környéken tanított Londonban, és nem mindig szabott gátat fergeteges humorának, sőt ismerősei körében gyakran önfeledten bohóckodott: belső élete az egyszerűség valóságos szikráit szórta szét maga körül.

1977-ben aztán egyik tanítványával, a fiatal Laurence Freemannel Angliából útnak indult a kanadai Montreal felé, hogy a helyi püspök meghívására a szemlélődésnek és az imádságnak elkötelezett szerzetesi közösséget hozzon létre. Mindketten az ismeretlen felé indultak el: kettejük kicsiny közössége a keresztény lelkiség egyik alapvető hitelességi pecsétjének, az ismeretlen vállalásának élő jele volt az óceánon. Kanadába érkezve nem tettek mást, mint az ismétlésen alapuló egyszerű imádságot tanították az egyre nagyobb számú érdeklődőknek. A hetente kétszer megszervezett nyilvános imádságok alkalmával nemcsak az derült ki, hogy az egyszerűségnél nem sok nehezebb feladata van az embernek, de az is, hogy számos lényeges következmény adódik belőle: aki rálép az egyszerűség útjára, nem engedheti meg többé magának, hogy az imádság idején kívül kétszínű, képmutató és őszintétlen legyen, nem engedheti meg magának, hogy a szavak és kifejezések ismétlésével folyamatosan megújított szeretettel ellentétesen viselkedjen, és nem hunyhatja be a szemét az előtt, amire imádságának egyszerű fénysugara rávilágít.

Az egyéni lelki útról és az egyéni belső fejlődésről sok szó esett már a kereszténység története során. A kanadai bencések egész szemléletmódjában viszont egészen újszerű vonás, hogy igyekeznek rávilágítani, mi történik, ha emberek közösen végeznek szemlélődő imádságot. Miben segíti és mivel akadályozhatja egyik imádkozó a másikat? Miben más a közös imamód, mint az egyéni? Hogyan változik idővel a közösség világa a megosztott imádság révén? Ilyen kérdésekkel korábban alig foglalkozott a spirituális hagyomány.

1982-ben elhunyt John Main. Ekkor már a montreali bencések nemcsak jelentős számú érdeklődőt tudhattak maguk körül, de sokan a szerzetesi életet is választották azok közül, akik velük imádkoztak (1979-ben Laurence Freeman is ünnepélyes fogadalmat tett a bencés rendben, s 1980-ban pappá szentelték), sőt világszerte ismertté vált, amit képviseltek. A monostor falai között élő bencések és a „falak nélküli monostorban”, a világban élő laikusok szemlélődő szövetsége hatalmasra tágította annak a néhány szónak a kiterjedését, amelynek imádkozását a mester halála után immár Laurence Freeman tanította egyre táguló körökben, országokon és kontinenseken átívelő egyszerűséggel. A keresztény meditációt ápoló közösségek alapvető tapasztalata ugyanis, hogy minél közelebb kerülnek Istenhez, pontosabban minél közelebb engedik magukhoz Istent, egyszersmind a szenvedő világ szívéhez is közelebb kerülnek: az imádság a szenvedő emberiséggel is kézzelfogható közösséget eredményez.

2020 szeptemberében Magyarországon is alkalom nyílik a Laurence Fremannel való találkozásra. Nem olyasvalakivel találkozhatunk majd, aki önmagának igényelne figyelmet, és mindenáron a saját igazáról szeretne meggyőzni minket. Főként arra szeretne figyelmeztetni, hogy nem érdemes mindig önmagunkkal, a terveinkkel, egyházi és világi projektjeinkkel foglalkoznunk, hanem meg kell tudnunk maradni rendszeresen és kitartóan azon a ponton, ahol egész létezésünk közvetlenül érintkezik Istennel. Aki azt hiszi, hogy ezen a ponton minden egyszerű és kézenfekvő, éppúgy téved, mint az, aki úgy véli, hogy mester és tapasztalt útitárs nélkül is boldogul. Az egyszerűség ugyanis nemcsak nehéz, de termékeny is, és hallatlanul sok minden fakad belőle. Az egyszerűség kiszámíthatatlan is, hiszen Isten életének egész felfoghatatlanságával szembesít. Aki leül, hogy bizonyos időt az imádságra szánjon, az ismeretlen felé indul el, de kevés dolog éri meg jobban, mint ennek az ismeretlennek a vállalása – akárcsak egykor az óceánon hajózó John Main és Laurence Freeman számára.

Magyar Kurír