Az ember Istenhez vezető útja

Ha belegondolunk nagyon emberi, és ha szabad azt mondanom, hétköznapi az az alaphelyzet, ami ezekben az eseményekben jelen van. A tanítványok a viharban eveznek, küzdenek és egyszer csak „megjelenik” Jézus, akit először fel sem ismernek, sőt megijednek. Majd válaszként Péter kérése vagy „próbatétele” hangzik el: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen.” Talán érdemes itt felfigyelni arra, hogy

Péter nem csupán vagy talán nem elsősorban azt kéri, hogy csodás módon a vízen járhasson, hanem azt, hogy Jézushoz mehessen.

Amíg a Mesterre néz, addig halad felé a vízen, amikor elkezd másra figyelni – a zavaró, veszélyes körülményekre – szélre, viharra, a hullámokra, akkor azonnal elkezd süllyedni.

Az ember Istenhez vezető útja önerőből nem járható be, mert a saját gyarlóságunk, töredékességünk, bűneink, viharaink lehúznak minket is. Azonban, ha mindezek közepette a tekintetünket Jézusra irányítjuk, akkor képessé válunk, hogy felé, hozzá menjünk, akár a vihar fergetegében is; ha pedig mégis elkezdenénk süllyedni, mert elveszítjük a fókuszt és megijedünk, akkor „csak” hittel kell kiáltanunk: „Ments meg, Uram”.

Ahogyan Jézus gondolkodás nélkül Péter után nyúlt és kihúzta, úgy képes megmenteni bennünket is.

Jézus ereje azonban nem csak ebben a történésben mutatkozik meg. Amint beszáll Péterrel a bárkába, a szél eláll. A János evangéliumában szereplő szövegrészlet pedig hozzáteszi, hogy ekkor azonnal megérkeztek a helyre, ahová menni szándékoztak (vö. Jn 6,21). Amikor Jézus ott van, beszáll az emberek bárkájába, akkor megszűnik kiszolgáltatottságuk, a vihar elül, s az ember talán maga sem tudja, hogyan, de célba ér.

Ezt az evangéliumi szakaszt tehát felfoghatjuk úgy, mint a hitben való élet allegóriáját.

Az életutunk sokszor a hit és a bizalom próbája, ahol megtapasztaljuk a kiszolgáltatottságunkat, erőtlenségünket.

Ellenszél fúj, terveink kudarcot vallanak, ellenerők hatnak életünkben, amelyek visszahúznak, lenyomnak. Az éjszaka végtelenül hosszúnak tűnik, s úgy érezzük, hogy Jézus már soha nem érkezik meg; és éppen a legnehezebb ponton, talán a „nullponton” mégis megjelenik.

Nem távoli, idegen történet Péter vízen járása, hanem mindannyiunk élettapasztalata a hitben.

Számunkra is eljön a perc, amikor nem lehet tovább halogatni: minden félelem, minden aggódás és bizonytalanság ellenére el kell hagyni a csónakot, az emberi önerőből tákolt látszólagos biztonságot, s el kell indulni minden gyengeségünk és gyarlóságunk örvénye fölött Jézus, a valódi biztonság felé,

akiben békét, nyugalmat találunk, s akiben elérjük célunkat, amely felé úton vagyunk.

Szerző: Kisiván Csaba

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír