Az ember nagysága és nyomorúsága – Ferenc pápa apostoli levele a 400 éve született Blaise Pascalról

Útitársunk, aki elkísér bennünket az igazi boldogság keresésében, a meghalt és feltámadt Úr alázatos és örömteli felismerésében – írja a Szentatya, rámutatva, hogy  Blaise Pascal, a zseniális gondolkodó figyelmet fordított a szegények szükségleteire is.

„Az igazság fáradhatatlan keresője”, „briliáns gondolkodó”, „mindenki anyagi szükségleteire figyelő”, „Krisztus szerelmese”, „kivételes racionalitású”, „hatalmas és nyughatatlan intelligenciájú” keresztény – ezekkel a szavakkal határozza meg Ferenc pápa Blaise Pascal francia filozófus és teológus személyiségét a Sublimitas et miseria hominis című apostoli levelében, amelyet a híres gondolkodó, egyben matematikus és fizikus születésének négyszázadik évfordulójára írt, és amelyet június 19-én, az évforduló napján tettek közzé.

„Az ember fensége és nyomorúsága” alkotja azt a paradoxont, amely az 1623. június 19-én a közép-franciaországi Clermont-ban született, és mindössze 39 évesen, 1662. augusztus 19-én Párizsban elhunyt Pascal elmélkedésének és üzenetének középpontjában áll – írja apostoli levelében Ferenc pápa.

A Szentatya emlékeztet rá, hogy Pascal gyermekkorától kezdve egész életén át kereste az igazságot, és az értelem által fedezte fel annak jeleit különösen a matematika, a geometria, a fizika és a filozófia területén. Már fiatalon, koraéretten rendkívüli felfedezéseket tett, de ezekkel nem elégedett meg, és a nagy tudományos fejlődés évszázadában, amelyet a filozófiai és vallási szkepticizmus egyre növekvő szelleme kísért, Blaise Pascal az igazság fáradhatatlan keresőjének mutatkozott, mindig nyughatatlan volt, akit vonzottak az újabb és újabb távlatok. Ezért

nem tudta elhallgattatni az emberi lélek ősi kérdését, amelyről a zsoltáros így ír: „Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá?” (Zsolt 8,5). „Semmi a végtelenhez képest, minden a semmihez képest”

– írta Pascal egy elmélkedésében a Gondolatok című művében, amely a halála után közzétett töredékek gyűjteménye, egy teológus és filozófus följegyzéseinek, gondolatainak posztumusz összeállítása.

Ferenc pápa szerint a négyszáz évvel ezelőtt született francia teológus alapvető hozzáállása az élethez a valósághoz való ámulattal teli ragaszkodás volt, ami arra késztette, hogy megnyíljon a tudás más dimenziói, de a társadalom előtt is. Pascal például 1661-ben Párizsban kidolgozta a történelem első tömegközlekedési hálózatának ötletét, az úgynevezett „Carrosses à cinq sols”-t (ötcentes kocsik). Sem a Krisztushoz való megtérése, sem a keresztény hit védelmében tett rendkívüli intellektuális erőfeszítése nem szigetelte el személyiségét a saját korától – hangsúlyozza apostoli levelében a Szentatya. – Olyannyira figyelt a társadalmi problémákra, hogy még legutolsó betegsége idején sem zárkózott el mások elől.

Egyik életrajzírója feljegyezte Pascal szavait, amelyek Ferenc pápa szerint a nagy francia teológus „evangéliumi útjának végső lépését fejezik ki”, és amelyek a következők:

Ha az orvosok igazat mondanak, és Isten megengedi, hogy felépüljek ebből a betegségből, elhatároztam, hogy életem hátralévő részében nem lesz más munkám vagy foglalkozásom, mint a szegények szolgálata.”

A Szentatya meghatónak nevezi, hogy egy olyan zseniális gondolkodó, mint Blaise Pascal, élete végén nem látott más sürgősebb feladatot, minthogy energiáit az irgalmasság cselekedeteibe fektesse: „A Szentírás egyetlen tárgya a szeretet” – olvassuk Gondolatok című feljegyzéseiben.

A pápa apostoli levelében meghatározza, mit kíván kiemelni Blaise Pascal életművéből: „azt, ami gondolkodásában és életében alkalmasnak tűnik számomra, hogy korunk keresztényeit és minden jóakaratú férfit és nőt ösztönözzön az igazi boldogság keresésére”, mert Pascal „négy évszázaddal később is útitársunk marad, aki elkísér bennünket az igazi boldogság keresésében, és a hit ajándéka szerint a meghalt és feltámadt Úr alázatos és örömteli felismerésében”.

A francia teológus csodálatosan beszélt az emberi állapotról, de nemcsak mint az emberi szokások szakértője, hanem mint olyan ember, aki Gondolatai középpontjába Jézus Krisztust és a Szentírást állította. Valóban eljutott arra a bizonyosságra, hogy – a filozófus szavaival élve –

nemcsak Istent nem ismerjük meg, csak Jézus Krisztuson keresztül, hanem önmagunkat sem ismerjük meg másként, csak Jézus Krisztuson keresztül”.

Ez egy „szélsőséges”, de nem doktrinális, tanbeli kijelentés, amelyet Ferenc pápa tisztáz apostoli levelében.

Pascal a Szentatya szavai szerint „csodálatos intelligenciával rendelkező ember”, mindenki számára nyilvánvalóvá akarta tenni, hogy Isten és az igazság elválaszthatatlanok egymástól, de egyben azt is, hogy „a szeretet perspektíváján kívül nincs olyan igazság, amelyre érdemes lenne törekedni. „Az ember még magából az igazságból is bálványt csinál – olvashatjuk a Gondolatokban –, mert a szereteten kívüli igazság nem Isten, hanem az ő képmása és bálvány, amelyet nem szabad sem szeretni, sem imádni.” A pápa meggyőződése szerint Blaise Pascal, aki meg akarta mutatni, hogy a keresztény vallás „tiszteletre méltó, mert jól ismerte az embert”, és „szerethető, mert az igazi jót ígéri”, élő hitével segíthet minket abban, hogy előre haladjunk e világ sötétségén és szerencsétlenségein keresztül.

Ferenc pápa felidézi Blaise gyermekkorát, aki hároméves korában elvesztette édesanyját. Édesapja jogász és matematikus volt, akinek egyedül kellett gondoskodnia három gyermeke (Blaise és nővérei, Jacqueline és Gilberte) neveléséről, ezért Párizsba költözött a családdal, amikor Blaise mindössze kilencéves volt. A kisfiú már akkor saját maga bizonyította a geometriai tételeket, még mielőtt könyvekben olvasta volna őket. „1642-ben, tizenkilenc éves korában – írja a Szentatya – feltalált egy számológépet, a mi számítógépeink ősét.” Így Pascal emlékeztet az emberi ész nagyságára, és arra szólít bennünket, hogy használjuk fel azt a minket körülvevő világ megfejtésére.

„Geometriai szelleme”, a természetes ész magabiztos gyakorlása szolidárissá teszi őt az igazságot kereső minden embertestvérével, és képessé teszi arra, hogy felismerje magának az értelemnek a határait, és egyúttal megnyíljon a kinyilatkoztatás természetfeletti okai számára. Gondolataiban egy paradoxonról számol be: „Az Egyháznak éppoly nehéz volt bebizonyítani, hogy Jézus Krisztus ember volt, azokkal szemben, akik tagadták, mint bebizonyítani azt, hogy Isten volt. És mind a kettő egyformán nyilvánvaló volt.”

Pascal szenvedélyes Krisztus-szeretete és a szegények szolgálata nem annyira ennek a bátor tanítványnak a lelkében bekövetkezett törés jele volt, hanem inkább az evangéliumi radikalizmus felé való elmélyülését mutatta, az Úr élő igazsága felé való előretörést jelezte a kegyelem segítségével – folytatja levelében a Szentatya. – Megvolt benne a hit természetfeletti bizonyossága.

Meggyőződése volt, hogy a hit magasabb rendű, mint az értelem, de ez nem jelenti azt, hogy a kettő szemben áll egymással, még ha a hit „végtelenül” túl is lép az értelmen. Erről élénken vitatkozott azokkal, akik nem rendelkeztek a hittel.

Azt írta, hogy ezeknek a személyeknek „nem tudjuk megadni a hitet, csak az érvelés útján, arra várva, hogy Isten adja meg nekik a szív érzésén keresztül”. Pascal csodálta az ókori görög filozófusok bölcsességét, de hangsúlyozta, hogy az értelem önmagában nem képes „megoldani a legmagasabb rendű és legsürgetőbb kérdéseket”.

A téma, amely az embert Pascal idejében a leginkább érdekelte, és ez így van ma is – emlékeztet rá Ferenc pápa, – az „sorsunk, életünk és reménységünk átfogó értelmének témája, amely egy olyan boldogság felé nyílik, amelyet nem tiltott örökkévalónak elképzelni, de amelyet Isten jogosult megadni”. A Gondolatokban megtaláljuk azt az alapelvet, hogy „a valóság magasabb rendű, mint az eszme” és erre kell emlékeznünk – írja Ferenc pápa – ma, amikor „a pusztító ideológiák, amelyektől továbbra is szenvedünk a gazdasági, társadalmi, antropológiai és erkölcsi szférában, követőiket a hiedelem buborékaiban tartják, ahol az eszme vette át a valóság helyét”.

A pápa szerint Pascal az emberi állapotról szólva mindig paradox módon, realizmussal emlékeztet arra, hogy „elviselhetetlen aránytalanság van egyfelől a boldogságra és az igazság megismerésére irányuló végtelen akaratunk, másfelől korlátozott értelmünk és fizikai gyengeségünk között, ami a halálhoz vezet”. A halál minden pillanatban fenyeget bennünket, és „ez a vég vár a világ legszebb életére” is. Ezért nem tud az ember egyedül maradni saját magában, mert nyomorúsága és sorsának bizonytalansága elviselhetetlennek tűnik számára. El kell terelnie a figyelmét, és ebből következik, hogy az emberek annyira szeretik a lármát és a mozgást. Ennek a figyelemelterelésnek a részét alkotják a munka, az élvezetek, a családi és baráti kapcsolatok, de a káros szenvedélyek is. Az ember így éli meg függőségét, ürességét, de unalmát, szomorúságát és kétségbeesését is.

Ezt az emberi állapotot a filozófus „végtelenül mély szakadék”-ként határozza meg, amelyet nem lehet betölteni, „csak egy végtelen és megváltoztathatatlan tárgy, nevezetesen maga Isten által”. Az ember Pascal számára egyúttal „minden dolgok bírája, a föld gyenge férge, az igazság letéteményese, a bizonytalanság és a tévedés szennycsatornája, a világmindenség dicsősége és hulladéka”. Pascal világosan látja, hogy az emberi ész által kibékíthetetlen ellentétekről van szó. Az ember nagysága és nyomorúsága annyira nyilvánvaló – olvassuk a Gondolatokban –, hogy az igaz vallásnak szükségképpen meg kell tanítania bennünket arra, hogy az emberben van a nagyságnak valami nagy alapelve, és van a nyomorúságnak egy nagy alapelve. Sőt szükséges, hogy megmagyarázza nekünk ezeket a megdöbbentő ellentéteket”. Így Pascal, aki „intelligenciájának egyedülálló erejével vizsgálta az emberi állapotot, a Szentírást és az egyházi hagyományt”, Ferenc pápa számára „az evangélium alázatos tanújaként” kínálja fel magát. Ő az a keresztény, aki „Jézus Krisztusról akar beszélni azoknak, akik kissé elhamarkodottan arra következtetnek, hogy nincsenek ellentmondásoktól mentes okok, hogy elhiggyük a kereszténység igazságait”, mert

tudja, „hogy ami a kinyilatkoztatásban található, nemcsak hogy nem áll szemben az ész követelményeivel, hanem azt a példátlan választ adja, amelyre egyetlen filozófia sem juthatott volna el önmagától”.

Az apostoli levélben a pápa ezután elemzi a francia vallásfilozófus 1654. november 23-i, a „tűz éjszakájának” nevezett misztikus élményét, amely olyan intenzív és meghatározó volt, hogy Pascal egy pergamenlapon, az Emlékiratban rögzítette, amelyet azután a köpenye bélésébe rejtve tartott, és amelyet csak halála után fedeztek fel. Élményét a Mózes által az égő csipkebokor előtt átélt találkozás analógiájával határozza meg. „Igen, a mi Istenünk öröm” – jegyzi meg Ferenc pápa –, és Blaise Pascal erről tanúságot tesz az egész Egyház, valamint minden Istent kereső számára.” Ez nem „az elvont Isten vagy a kozmikus Isten” – írja a francia filozófus és teológus, hanem „egy személy Istene, a hívás Istene, Ábrahám, Izsák, Jákob Istene, az az Isten, aki a bizonyosság, aki az érzelem, aki az öröm”. Ezen az éjszakán Pascal megtapasztalja „ennek a személyes Istennek, Jézus Krisztusnak a szeretetét”, aki „a mélységes megtérés” és így a szeretetben megélt „teljes és édes lemondás” útjára vonzza – hangsúlyozza a pápa, utalva Szent Pál Efezusiaknak írt levelére: „Korábbi életetekkel ellentétben vessétek le tehát a régi embert, akit a megtévesztő kívánság romlásba dönt” (Ef 4,22). Ez előtt az éjszaka előtt Pascal nem kételkedik Isten létezésében – írja Henri Gouhier francia filozófus, hozzátéve, hogy ami hiányzik neki, „és amit vár, az nem egy tudás, hanem egy hatalom, nem egy igazság, hanem egy erő”. Amit „kegyelemből” megkap – mutat rá a pápa.

Mint ahogy Szent II. János Pál pápa emlékeztetett a hit és az értelem kapcsolatának természetéről szóló Fides et ratio enciklikájában, a Pascalhoz hasonló filozófusokat az jellemzi, hogy elutasítanak minden elbizakodottságot, és olyan magatartást választanak, amely éppúgy alázatból, mint bátorságból fakad. Megtapasztalták, hogy „a hit (mint isteni erény) megszabadítja az észt a túlzott önbizalomtól, mely a filozófusok nagy kísértése” (Fides et ratio, 76. pont) – utal a szent pápa tanítására Ferenc pápa, majd XVI. Benedek pápát idézi, aki emlékeztetett rá, hogy „a katolikus hagyomány kezdettől fogva elutasította az úgynevezett fideizmust, amely az ész ellenében való hinni akarást jelenti”, Pascal pedig mélyen ragaszkodik „az Istenbe vetett hit észszerűségéhez”. De a hit akkor is Isten ajándéka, amennyiben észszerű, és nem lehet senkire se ráerőltetni: „Nem lehet bebizonyítani, hogy szeretni kell bennünket a szeretet okainak szép kifejtésével. Ez nevetséges lenne” – jegyzi meg Pascal a maga finom humorával. Ahogy a zsinati atyák a Dignitatis humanae című nyilatkozatban felidézték, Jézus tanúságot tett az igazságról, de „nem akarta azt erőszakkal rákényszeríteni azokra, akik azt elutasították” – fejti ki apostoli levelében Ferenc pápa.

Ha a hit magasabb rendű, mint az értelem – folytatja a pápa –, „ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy szemben áll vele, hanem azt, hogy végtelenül felülmúlja azt”.

Pascal művének olvasása tehát azt jelenti, hogy egy kivételes racionalitású keresztény iskoláját követjük, aki tudta, „hogyan lehet a legjobban számot adni egy olyan rendről, amelyet Isten ajándéka az ész fölé helyezett”.

A filozófus elemzi az „intuitív intelligenciát” is, amelyet „szívnek” nevez: „A valóságot nemcsak az értelemmel, hanem a szívvel is megismerjük” – írja Pascal. Ferenc pápa aláhúzza, hogy az isteni igazságok, mint például az, hogy az Isten, aki teremtett minket, a szeretet, hogy ő az Atya, a Fiú és a Szentlélek, nem bizonyíthatóak az értelemmel, de megismerhetők a hit bizonyosságával, majd a lelki szívből átkerülnek a racionális elmébe, amely igaznak ismeri fel őket, és képes azokat kifejtetni. Pascal – folytatja a pápa – soha nem nyugodott bele abba, hogy vannak olyan testvérei az emberiségben, akik nemcsak, hogy nem ismerik Jézus Krisztust, hanem lustaságból vagy szenvedélyeik miatt lenézik és nem veszik komolyan az evangéliumot, és azt állítja, hogy „végletes különbség van azok között, akik minden erejükkel azon fáradoznak, hogy műveljék magukat, és azok között, akik úgy élnek, hogy mindezzel egyáltalán nem törődnek”.

Végezetül a Szentatya apostoli levelében elemzi Pascal és a janzenizmus kapcsolatát. Felidézi, hogy Blaise egyik nővére, Jacqueline, Port Royalban lépett be a szerzetesi életbe, „egy olyan kongregációba, amelynek teológiájára nagy hatással volt Cornelius Jansen” németalföldi teológus. Pascal pedig a Port Royal apátságba vonult vissza lelkigyakorlatra. Amikor az ezután következő hónapokban a párizsi Sorbonne-on élénk vita támadt, szembe állítva egymással a jezsuitákat és a „janzenistákat” az Isten kegyelme és az emberi természet közötti kapcsolatról, valamint a szabad akarat viszonyának kérdéséről, a filozófust, aki nem tartozott egyik oldalhoz sem, a janzenisták bízták meg védelmükkel. Ennek a felkérésnek Pascal 1656–57 között tizennyolc, Vidéki levelek címmel közreadott írásában tett eleget. A pápa megjegyzi, hogy egyes kijelentései, például a predesztinációval, az eleve elrendeléssel kapcsolatban, amelyeket Szent Ágoston késői teológiájából vett át, „nem hangzanak jól”.

Ám a pápa hozzáteszi, hogy „ahogyan Szent Ágoston az V. században a pelagiánusok ellen akart küzdeni, akik azt állították, hogy az ember saját erejéből és Isten kegyelme nélkül is képes jót cselekedni és üdvözülni, Pascal őszintén úgy gondolta, hogy a pelagianizmus vagy félpelagianizmus ellen lép fel, amelyet a (Luis de Molina teológusról elnevezett) molinista jezsuiták által követett tanokban vélt azonosítani”. Adjunk neki hitelt szándékainak nyíltságáért és őszinteségéért – buzdít a Szentatya, aki nem akarja „újra megnyitni a kérdést”, de hangsúlyozza, hogy „ami Pascal álláspontjaiban joggal figyelmeztető, az napjainkra is érvényes: vagyis a »neopelagianizmus«, amely mindent »az egyházi normákon és struktúrákon keresztül egy irányba terelt emberi erőfeszítéstől« szeretne függővé tenni”, megmételyez bennünket annak a feltételezésével, hogy saját erőfeszítéseink által kiérdemeljük az üdvösséget. Ferenc pápa leszögezi, hogy

tökéletesen katolikus Pascal utolsó, halála előtti álláspontja a kegyelemről, és különösen arról a tényről, hogy Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság megismerésére”.

Végül, amikor 1659-ben megírja nagyszerű imáját (Imádság Istenhez, hogy a betegség a javamat szolgálja), Pascal már megbékélt ember volt, aki többé nem bocsátkozott vitába, de még apologetikába sem – állapítja meg Ferenc pápa. – Egy életrajzírója szerint a halál küszöbén „nagy vágya volt, hogy a szegények társaságában haljon meg”. Miután megkapta a szentségeket, utolsó szavai így hangzottak: „Isten soha ne hagyjon el engem.”

Ferenc pápa azzal a kívánsággal zárja július 19-én kelt, Sublimitas et miseria hominis (Az ember nagysága és nyomorúsága) kezdetű apostoli levelét, hogy a négyszáz évvel ezelőtt született Blaise Pascal, francia teológus és filozófus „ragyogó munkássága és olyan mélyen Jézus Krisztusban megkeresztelkedett életének példája” segítsen bennünket, hogy „mindvégig az igazság, a megtérés és a szeretet útját járjuk”.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír