Az ember tragédiája nem a semmiből született – Beszélgetés Szilágyi Márton irodalomtörténésszel

– Madách Imre olyan, ősi középnemesi családba született, amelyben mindkét ágon hagyománya volt a hazafiságnak, az irodalom, a művészet szeretetének. Több őse is verselt, és távoli rokona volt Rimay János költő. Mindez mennyire határozta meg az ő személyiségét, hogy végül is azzá lett, aki?

– A családi hagyományok bizonyára szerepet játszottak Madáchnak az irodalom iránti érdeklődésében. Édesapját korán, mindössze tizenegy évesen veszítette el, s neveltetése ettől kezdve édesanyjára hárult, aki fontosnak tartotta fiának a nemesi családokhoz méltó nevelését. Így már tizennégy és fél éves korában Pestre küldte tanulni, ahol Madáchot gazdag szellemi miliő, inspiráló ismeretségi kör, színház, könyvtár vette körül, és ez bizonyosan hozzájárult ahhoz, hogy fölébredt benne az érdeklődés az irodalom iránt. Mindez azonban nem lett volna elég ahhoz, hogy alkotó ember, jelentős író váljon belőle, hiszen mindez általánosnak számított a Nógrád megyei nemesi családok nevelési gyakorlatában. Az, hogy Madách irodalommal kezdett el foglalkozni, a korabeli nevelési rendszer sajátosságaiból is következett, nevezetesen, hogy a gyereket retorikára tanítják, irodalmi szövegeket olvastatnak vele, több nyelven, latinul is, magyarul is megtanítják bizonyos mértékig verselni: ez benne volt a korszak nevelési eszményeiben. Madách mindezt elsajátította, de ez persze önmagában még nem jelentett garanciát arra, hogy valakiből író is váljon.  

– Madách már tizennégy és fél éves korában a pesti jogi egyetemen tanult. Milyen szellemi hatások érték itt?

– Volt egy nemesi családok gyermekeiből álló baráti társasága, akik közül néhányan később történelmi személyiségek lettek, mint például Lónyay Menyhért. Madáchnak fontos élményt jelentett a színház is, amitől tiltotta az édesanyja, így Madách erről mindig csak óvatosan beszélt a haza írott leveleiben. Akkor már működött a Pesti Magyar Színház, amelyet 1840-től Nemzeti Színháznak neveztek. Madách itt ismerkedett meg a színház működésével, hogy aztán később, amikor drámát írt, már ne törődjön a színpadi feltételrendszerrel. Ezen kívül rendszeresen olvasta a korszak legfontosabb folyóiratait. A múlt század hatvanas éveiben egy Debrecenben élő irodalomtörténész, Baranyi Imre könyvet írt arról a szellemi kapcsolatról, amely Madách, illetve a Bajza József és Vörösmarty Mihály szerkesztette Athenaeum között alakult ki. Baranyi végigolvasta a folyóirat cikkeit, és rengeteg olyan nyomot talált, ami Az ember tragédiájához és a Mózeshez vezethet el. Madách azonban nem csupán az Athenaeumot olvasta, hanem más irodalmi folyóiratokat is. Ne felejtsük el azt sem, hogy

Madách számára az irodalom nem csak a magyar nyelvűséget jelentette, már csak a nyelvtudása miatt sem, hiszen francia és német forrásokhoz is hozzáférhetett.

– Madáchnak nagyon korán, már tizenhét évesen megjelent Lantvirágok című verseskötete, a negyvenes években pedig szinte ontotta a drámákat: Commodus, Mária királynő, Csák végnapjai, Egy férfi és egy nő, Csak egy tréfa… Közben elvégezte az egyetemet, aljegyzőként kezdett dolgozni, politizált.

– Az, hogy Madách verseket kezdett el írni, következhetett a számára nyilván jól ismert családi tradícióból, magának a nevelési rendszernek a sajátosságaiból, és természetesen a saját tehetségéből, elhivatottságából is. Az említett Lantvirágok egy személyes viszony privát megvallásának tekinthető: a kötetet az édesanyjának állította össze, amely valószínűleg az ő pénzén is jelent meg. Nem került a szélesebb nyilvánosság elé, csupán néhány példány maradt meg belőle.

Abban a korszakban nem volt szokatlan, hogy a nemesi családok támogassák fiaikat, ha irodalmi tevékenységet folytattak, hiszen ez növelhette a család hírnevét, ám kizárólag hobbiként tekintettek minderre, nem pedig élethivatásként vagy pénzkeresetként.

Szintén ez a képlet mutatkozik meg Madách drámáinál, ugyanis azok a saját szórakoztatására születtek. Madách osztozik a korszak jellegzetes figurájának, az úri műkedvelőnek a fantomképéhez, aki azért műveli az irodalmat, mert izgalmasnak tartja a vele való foglalkozást, ám műveit már nem akarja a szélesebb nyilvánosság elé tárni. Ez azért érdekes, mert amikor Madách a közönség elé áll Az ember tragédiájával, óriási meglepetést kelt: ki ez, honnan került elő ez a szerző, ugyanis a nyilvánosság számára úgy tűnik, mintha a semmiből érkezne, miközben megvan a belső története a dolognak, egy nagyon hosszas, évtizedekre visszanyúló felkészülés formájában, amikor is Madách különböző műfajokat és szövegeket próbál irodalmi formába öltöztetni. Erről azonban csak kevesen tudhattak.

– Madách az édesanyja révén katolikus nevelésben részesült, majd fiatalon a liberalizmus hívévé vált. A megváltás gondolata azonban ekkor is foglalkoztatta, de nem teológiailag, hanem szociálisan közelítve meg a kérdést. A keresztény egyházak és hívek által hangoztatott, bűneinkért való megváltásról nincs szó nála.

– A kérdés attól bonyolult, hogy

nem igazán áll módunkban megítélni egy XIX. századi embernek a valláshoz való személyes viszonyát.

Ha ezt a tőle létrehozott irodalmi szövegek segítségével próbáljuk megközelíteni, az mindig félrevisz, hiszen ott már az esztétikai és a poétikai kérdések is belejátszanak ebbe. Madách a kor fogalmai szerint úgy élt, ahogyan egy keresztény nemes úrnak élnie kell. Ilyen szempontból teljes mértékben a katolikus normákat tartotta a szeme előtt. Műveiben azonban mindez nem szűrödött be. Ha Az ember tragédiáját nézzük, ott Krisztus megváltásának a kérdése csak eltorzítva jelenik meg a bizánci színben. A hiány azonban sokatmondó, mert arra mutat rá, hogy ha valami ilyen hatással rendelkezik, és ilyen fokú torzítások érik a történelemben, akkor az valóban nagyon fontos dolog lehet. Ez egyébként bele is illik a mű koncepciójába, hiszen a történeti színek voltaképp Lucifertől Ádámra és Évára bocsátott álmok, és a sátán nyilván nem olyan álmot akar Ádámban felidézni, amelyben azt mutatja meg neki, hogyan győzik le őt. A kiindulópont azonban Madách számára nagyon erősen ott van a katolicizmusban. Amikor Az ember tragédiáját megírja, előzetesen számít mindarra a tudásra, amellyel a nézőnek a Biblia és a Katolikus Egyház tanítása szerint rendelkeznie kell. Az egyik ilyen például a mű sokat emlegetett lezárása. A vita mindig arról folyik, hogy a „Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál!”-sor mit jelent, de azt már nem szokták megkérdezni, noha teljesen egyértelmű: kit hordoz a szíve alatt Éva. Jól tudjuk, hogy Káint. Hogyan is várhatnánk tehát, hogy Káin születése a biztos jövő záloga legyen, miközben ez rejtjelezett formában épp arról szól, hogy lám, Lucifer mégiscsak győzött, ha ideiglenesen is. Hiszen egy olyan gyermek fog megszületni, aki saját testvérét fogja megölni.

Ebből a szempontból a mű vége erősen ironikus jellegű, de ez csak akkor hallható ki, ha a néző pontosan tudatában van annak, hogy a Bibliában mi történik ezen a szöveghelyen.

– Egy kicsit térjünk vissza a fiatal Madáchoz! A megváltó című versében azt írja: „Az istenember mennybe ment, / és a földön az úr csak úr, / a rab csak rab maradt.” „És a régiért új szenvedést cserélt.” Ez egy kicsit emlékeztet engem Petőfire, akinek költészetéről tavaly beszélgettünk. Madách is hisz Istenben, Jézus Krisztusban, de kimarad nála a megváltás mozzanata. Isten a mennyben, a földön Lucifer, aki sátánná lesz, a gonoszság megtestesítője.

– Ez egy manicheus séma, amelynek megvan a maga tradíciója az irodalomban, és valóban eszünkbe juttathatja Petőfit. Ennek része azonban az is, hogy Jézus istenemberi mivolta nem kérdés, hanem magától értetődő. Már csak ezért sem kell bizonyítgatnunk, nem kell beszélnünk róla. Így aztán e vers alapján nem lehet következtetni Madách általános viszonyulására a hithez vagy a megváltáshoz. A mű keretein belül valóban így jelent meg ez a kérdés, és valóban benne van az a szociális gondolat is, amely a társadalmi igazságtalanságokat továbbra is jelenlévőnek, megoldandónak vagy éppen megoldhatatlannak tételezi. De ezek csak az irodalmi szöveg határain belül érvényes kijelentések. Az, hogy Madách érzelmileg hogyan viszonyul mindehhez, mennyire tekintette ezt ábrázolhatónak, illetve irodalmi szövegben ábrázolandónak, az egészen más kérdés. Irodalmi problémaként a megváltás ugyan nem jelent meg nála, ez viszont nem jelenti azt, hogy más összefüggésben nem lett volna fontos a számára.

– Egyes irodalomtörténészek szerint Madách 1857 elején élete mélypontjára kerül. Ekkor már túl van a Fráter Erzsébettel való viharos házasságán. Az 1848/49-es forradalom elbukott, egyik fivére meghal, Mária nővérét második férjével és annak gyermekével együtt rablógyilkosok brutálisan meggyilkolják. Őt magát egy évi várfogságra ítélik, mert rejtegette Kossuth Lajos titkárát. Hazatérve szembesülnie kell, hogy a házassága tönkrement, menthetetlen. Ezen élmények és a világtörténelem alakulásáról olvasottak hatására fogalmazódik meg benne a Tragédia megírásának gondolata? Egy Szontágh Pálhoz írt, 1857. február 17-én keltezett levelében úgy fogalmaz: az első emberi teremtmény, Ádám mindig más és más alakban jelenik meg a történelem során, „de alapjában mindig ugyanaz a gyarló féreg marad a még gyarlóbb Évával az oldalán”.

– Mindezek kétségkívül fontosak és meghatározóak voltak Madách számára, de nehezen tudjuk megragadni, hogy Az ember tragédiájának megírása hátterében pontosan milyen élmények állnak. Ugyanilyen alapon azt is állíthatjuk, hogy elsősorban a világnézeti vagy a filozófiai problémák voltak számára a meghatározóak. Csak jelezném egyébként, hogy a Madách nővérének és családjának a haláláról Jókai A karperec címmel írt egy elbeszélést, amelyben ugyan nem hangzik el a Madách név, de a történet beazonosítható. Ám ez az élményháttér csak nagyon áttételesen van jelen Az ember tragédiájában.

Madách nem életrajzi művet akart írni házasságának válságáról, illetve a személyes veszteségeiről, hanem az egyénnek és a történelemnek, vagy éppen a Teremtőnek és a legfőbb teremtettnek a viszonyát próbálta körüljárni, sokkal tágabb dimenzióban, szinte kozmikus méretekben.

Ebből a szempontból legalább annyira fontosnak kell tartanunk a szerző irodalmi olvasmányait, melyek esetében nagyon szerteágazó ismeretanyagot jelentenek. Ráadásul Az ember tragédiája oly mértékben sérti meg a korabeli színház konvencióit, az előadhatóság kritériumait, hogy a művet egyszerre kell dilettánsnak és zseniálisnak tartanunk. Amikor Arany először belenézett a Tragédia kéziratába, alighanem úgy érezte, hogy ez egy dilettáns és reménytelen munka, ám amikor végigolvasta, megváltozott a véleménye: már úgy látta, mégis lehet valamit kezdeni a műnek ezzel a szerkezetével, feltéve, ha valaki végig tudja vinni annak koncepcióját. Az azért persze nem véletlen, hogy Az ember tragédiájának a színrevitelére semmi esély (és szándék) sem volt Madách életében. Majd csak 1883-ban valósul meg ez, a rendezői színház jelentkezésekor. Kellett hozzá egy olyan rendkívüli színházi tehetség, mint Paulay Ede, aki azt mondta: a Tragédia színpadra állítható, de csak nagyon erős koncepcionális megoldásokkal. Ha például megnézzük, hány szereplőre lenne szükség, belátható, hogy ez egy normális színházi társulatban megoldhatatlan lenne. Paulay Ede felismerte, hogy ez a probléma a szerepösszevonások alkalmazásával áthidalható, vagyis úgy, hogy ugyanaz a színész több szerepben lép fel. Ezenkívül Paulay arra is rájött, hogy a szöveg csak húzásokkal vihető színpadra, de még így is egy olyan hosszúságú darabbal kell számolni, amelyet csak egy stabil villanyvilágítással rendelkező színházban lehet előadni.

– Amikor az utolsó színben Éva bejelenti: „Anyának érzem, óh, Ádám magam…” Lucifer így reagál: „S te dőre asszony,” mondd, mit kérkedel? / Fiad Édenben is bűnben fogamzott, / Az hoz földedre minden bűnt s nyomort.” Lucifer tehát előre vetíti a tragikus jövőt: Ádám és Éva elsőként született fia Káin – ahogyan erre Ön is utalt –, az Édenben fogant később megöli Ábelt, elkövetve ezzel az emberiség első gyilkosságát, ami ráadásul testvérgyilkosság. Éva azonban így válaszol: „Ha úgy akarja Isten, / majd fogamzik Más a nyomorban, / aki eltörüli, / Testvériséget hozva a világra.” Éva nyilvánvalóan Jézus Krisztusra, a szabadító Messiás majdani megtestesülésére utal.

– Igen, így van. Ez is azt bizonyítja, hogy a kérdés Madách számára mennyire fontos volt, ám a dráma egész szerkezetében elsősorban nem ezt akarta ábrázolni. A Káinra tett utalás pedig azért is fontos, mert ez újfent azt igazolja: Lucifer pontosan tudja, hogy ki lesz ez a gyermek, csak Ádám és Éva nem ismeri a jövőjét. Olyan játszma játszódik le az Úr és Lucifer között, amelyben egyik fél sem győzhet véglegesen. Az Úr sem. Mindig vannak olyan pillanatok, amikor Lucifer föláll, és újra kezdődik az egész. Ezért

az a fajta rendezői beállítás, amely Lucifer vereségeként állítja be a Tragédia végét, alighanem félreérti a drámát.

Nem véletlen, hogy a mű szerkezetében olyan fontos szerepe van a misztériumjátékokra tett utalásnak. Hiszen a középkori misztériumjátékokban az Úr és a Sátán vitája alapvetően az ember feje fölött zajlik, amelyben az ember legfeljebb statiszta lehet. Ez a nézet éled újjá Madáchnál, egy sokkal modernebb formában.

– Az utolsó színben az Úr így határozza meg Lucifer szerepét: „Te Lucifer meg, / egy gyűrű a Mindenségben / – működjél tovább: / Hideg tudásod, dőre tagadásod / lesz az élesztő, / amely forrásba hoz, / S eltántorítja bár / – az mit se tesz / – Egy percre az embert, majd visszatér. / De bűnhődésed végtelen leeend / Szűnetlen látva, hogy mit rontni vágyol, / Szép és nemesnek új csírája lesz.” Lucifer szerepe nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az ember ne kényelmesedjen el. Goethe Faustjának Mefisztója jut eszembe, aki így jellemzi önmagát: „Az erő része vagyok, / aki örökre rosszra tör, / de örökké jót tészen. / A tagadás a lényegem.” Lucifer legnagyobb büntetése, hogy bár folyamatosan próbálkozik, soha nem tudja teljesen megrontani az embert, végleg elfordítani Teremtőjétől, de soha nem hagy fel a próbálkozásaival.

– Amit itt Madách újrafogalmaz, az a teodíceának a kérdésköre:

miért van rossz a világban, ha a Teremtő Isten a legfőbb jó. Ez nagyon nehéz, gyakorlatilag megoldhatatlanul jelenlévő filozófiai és teológiai kérdés, amely folyamatosan része volt az európai gondolkodástörténetnek.

A Tragédia ehhez a hagyományhoz kapcsolódik. Az összetett sátánfigurák az európai romantikából is következnek, s abból a tapasztalatból nőnek ki, hogy az intellektus, a növekvő tudás nem feltétlenül járult hozzá az erkölcsök javulásához, azaz  összeférhet egymással a rendkívüli intelligencia és az immoralitás. Ez az egyik nagy tapasztalata a XIX. századi irodalomnak, s ez megjelenik számos műben és műfajban, gondoljunk csak például Dosztojevszkij Ördögökjére. Az ember tragédiájának a színpadi útja során is többször előfordult, hogy Lucifert metsző intelligenciájú, kiábrándult értelmiségiként fogta föl a rendező. A nyolcvanas években a zalaegerszegi színházban Ruszt József rendezésében például Gábor Miklós játszotta így Lucifert, ballonkabátban és rendkívül hatásosan.

Madách színpadi jelenvalóságát az teszi mindig időszerűvé, hogy ő nem próbált meg a tőle felvetett kérdésekre egyértelmű válaszokat adni, nem tett igazságot az Úr és Lucifer, vagy éppen az Úr, Lucifer és Ádám igazsága között.

A világban folyamatosan ott van a rossz, mert mindig újratermeljük, ugyanakkor mindig ott van a lehetősége a jóság megszületésének is.

– Számomra a drámai költemény végén az Úr Ádámnak és Évának adott búcsúintelme – „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál” – rímel Jézus tanítványaihoz intézett szavaihoz mennybemenetele előtt: „Veletek vagyok mindennap, a világ végéig.”

– Ezt teljesen elfogadható értelmezésnek gondolom. A jézusi mondat azért fontos, mert Jézus természetesen nem azt mondja, hogy nem lesz szenvedés, vagy nem érhet benneteket semmiféle baj. Csupán annyit állít, hogy mindig velünk lesz. S ez azért mégiscsak más. Az ember tragédiájának utolsó mondata pedig azért fontos, mert a mű világán belül a keretszínekbe vezet vissza:

az Úr arra a feltétlen és odaadó bizalomra hívja fel itt Ádámot, amely az Édenben, a bűnbeesés előtt jellemezte kettejük kapcsolatát.

E visszatérés persze nem valósítható meg, hiszen már megtörtént a bűnbeesés, és mindaz, ami ebből következett, de mint törekvés ott lehet az ember későbbi útjában. Az Édenre, az ottani egység állapotára pedig Az ember tragédiájában több helyen is történik utalás. Az előbb már idéztük: „Fiad Édenben is bűnnel fogamzott”. De a római színben, az orgia közepén Éva ottani reinkarnációja is arról beszél, hogy emlékszik egy olyan helyzetre, amikor boldog volt, s ez ugyancsak az Éden kései sugára. Madách beépítette szövegébe ezen utalásokat, és az utolsó mondat is ezek sorába illeszkedik.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Lambert Attila (archív)

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. augusztus 27-i számában, Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.