Az emlékezés alakzatai – Tóth Erzsébet és Zsirai László egy-egy új kötetéről

„A mi igazi filozófusaink a költőink.”
(Pécsi Sándor: Dérkristálysóhaj)

 „Igen. Ez régimódi vers.
Más nem is lehet.”
(Petrőczi Éva: Utóirat, egy régi levélhez)

Az autofikciós regényirodalom növekvő népszerűsége arra int: az önéletrajziság vegyítése képzeleti elemekkel alapvető olvasói igényt szólít meg. Az e műfajrenddel érintkező interjú-, riport-, napló- és memoárkötetekkel is gyakran találkozunk sikerlistákon. E sorba illeszkedik Tóth Erzsébet Én lettem volna című könyve (Nap Kiadó, 2024). Jelentős költői életművet és életutat told meg értelmező, latoló szólamokkal ez a több műfajt magába ölelő kiadvány: naplójegyzetek, levélváltások, beszélgetések keresik egymással összefüggéseiket.

Esendőségeket és esetlegességeket is bátran vállaló emberi jelenlét hatja át ezt a művészi magatartást; eközben a vallomásos szövegfüzér kordokumentummá emelkedik. Nagy idők tanújaként szólal meg a szerző? Minden idő nagy, amennyiben elnyeli múltjainkat – de ezúttal, irodalom- és kultúrtörténeti (sőt társadalmi-politikai) vonatkozásokban valóban izgalmasan és vesződségesen dús évtizedeket elevenít meg a visszatekintő értelmezői ethosz.

Sok mindenre nyílik rálátásunk, a pálya kezdeteitől a Csoóri Sándorhoz fűződő viszonyon át a Nagyítás című hetilap működéséig: magánéleti dilemmák és alkotói döntések bonyodalmas hálózatát szerkeszti meg Tóth Erzsébet memoáros elszántsága. A lélektani nyíltság a személyiség alakulásának folyamatát is érzékelteti, s a kánonok természetéről is pontos képet rajzol.

„Az életem előbb kezdődött, mint megszülettem volna, ez nyilvánvaló.” (10.) Ezt az első oldalakon olvassuk. – „Egy ilyen típusú könyvet csak abbahagyni lehet, befejezni nem.” (225.) Ez pedig a zárlat egyik fontos meghagyása. A kettő között élet és életmű bensőséges közérdekét érinti mindahány szó és csendesség.

Tóth Erzsébet munkásságáról – a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjának köszönhetően – Lajtos Nórától várhatunk a közeljövőben monografikus elemzést. Egymást licitálják túl örömeink.

A keresztény irodalmi nyilvánosságnak hosszú évtizedek óta szorgalmas, elhivatott szereplője Zsirai László – költői, írói, újságírói és szerkesztői minőségében egyaránt. Legfrissebb kötete (Hungarovox Kiadó, 2024) már könyvészeti kiállításával megnyeri az olvasót: a méret, a formátum, a borítókép mind egy kézbe simuló szakrális poétika ígéretét hordozza. Az Aggódás nyara cím ugyanakkor kiegészítést kíván; hiszen épp hitbéli sarokpontjai okán e líra sosem reked meg a szorongás övezeteiben, ellenkezőleg: a krisztusi létbizalom hangpróbáiban teljesedik ki.

Intim rekviemek gyűjteménye ez a kis kötet, mely nyitányában ugyanakkor nagyszabású poétikai gesztussal él: az édesanya emlékét idézi meg szonettkoszorúval (utóbb az édesapáét is, kimértebb versszavakkal). Társak, barátok, mesterek higgadt-szemérmes elsiratása, s még inkább: emlékük őrző fölvilágoltatása adja a második, nagyobb ciklus velejét.

Zsirai László hagyományos képi és verstani eszközökkel élő poézisét nem annyira esztétikai kísérletezés jellemzi, inkább a katolikus értékbiztonság jegyében formálódik: „A lélek lángjai égnek, / de nem hull belőlük korom. / Tiszták, tündöklő-szépek, / fényükbe mártom homlokom” (Lépések) – „Kúszik a múlt a fák erében, / gyökértől lombig tart a lét” (Erdei találkozó) – „…a remény örök vigasza: / Isten irgalma s igaza” (Örök vigasz).

Ebben a versvilágban Kovács Margit magától értetődően a „mesék porcelán-szívű asszonya” (Egy gyűjteményben), és a költőelőd is „örökös jóságba taszítva” (Pilinszky emlékére) mutatkozik meg.

A versek közt novellisztikus prózai írásokat is találunk. Ezek ugyancsak a metafizika oltalmába ajánlják kétségeiket. A „mi is az élet?” kérdésére szavakon túlról érkezik a válasz: „egyetlen összefüggő ima” (Egyetlen ima).

*

Az emlékezés nemcsak fölidéz, hanem létre is hoz: az elbeszélés (a saját sors elbeszélése is) történetté szervezi a múltbéli mozzanatokat, kiemel és elhallgat, árnyal és mérlegel. Konstrukció az idő, szavak teremtményei a letűnt világok. Tóth Erzsébet és Zsirai László más-más nézőpontból s elütő műfaji és hangnemi keretezésben, de egyaránt hiteles otthonosságot igéz életre a megolvasott két kötetben.

Fotó: Merényi Zita; Nap Kiadó; Hungarovox Kiadó

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. február 23-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.