Az én szerzetesem: Ádám János SJ

Az én szerzetesem P. Ádám János SJ jezsuita atya, aki idén már öt éve égi otthonába költözött. Élete utolsó éveiben diákok között élt, osztogatta reggelente „szeretet-pofonjait”, írta „Pisztráng-leveleit”, melyek valamennyiünk okulására szolgálnak ma is.

Túlzás nélkül állíthatom, hogy neki köszönhetem mindazt, amivé váltam lelkiségemben. Ő mutatta meg nekem a hit útját, tanított alázatra, békességre, észrevétlenül terelgetett. Mindig mellettem állt, mikor szükségem volt a bölcsességére. Végtelen türelemmel értelmezte nekem és barátaimnak a Szentírás tanításait, nevetett velünk önfeledten, vagy éppen szomorkodott, ha nehézségekről számoltunk be. Még ma is fülembe csengenek intő szavai arra vonatkozóan, hogyan viszonyuljak a nehézségekhez pedagógusi hivatásomban vagy privát életemben.

Teherbírása példaértékű volt: még betegsége idején sem kérhetett tőle senki lehetetlent. A legnagyobb fájdalmait is az enyhítette, ha mások szolgálatára állhatott; meghallgatott mindenkit, figyelt az emberekre, és valamilyen különös érzékkel mindig tudta, hol mi történik, hol van rá szükség.

Mosolygós szemei azt üzenték: fontos vagy nekem, a Te gondjaid, kérdéseid, örömeid az enyémek is. Különös szálak fűztek hozzá, ezek az utolsó hónapokban nagyon erős kötelékké váltak. Sok időt tölthettem vele, minden percet kihasználtam, hogy hallhassam gondolatait. Amikor elment, éppen 83. születésnapját ünnepeltük. Viccelődött, és igazi „Ádám atyás” derűvel bocsátott utamra. Soha nem pótolható űrt hagyott maga után, de olyan sokat kaptam tőle, hogy van miből táplálkoznom. Bizonyára nagyon sokan érzünk így.

Bánhegyi Andrea