Az én szerzetesem: egy névtelen karthauzi

Az én szerzetesem régi ismerősöm, aki 29 évesen belépett a karthauzi rendbe. A nevét nem írhatom le, mert az ő választott hivatásához tartozik, hogy remeteként él, és semmilyen formában nem jelenik meg a nyilvánosság előtt.

Napjait, azok minden óráját az Isten jelenlétében igyekszik élni. Sok-sok órát  imádkozik egyedül, elmerülve a csendben, kevesebbet pedig közösen a többi karthauzival. Böjtöl, hiszen rendtársaival naponta kétszer esznek, nagyböjtben és adventben csak egyszer. Éjszakai pihenőjüket is megszakítják, hogy imádkozzanak.

Örökfogadalmas testvér a közösségben. Konyhásként dolgozik, ő készíti az ételeket szerzetestársai számára.

Jelmondata: „Oculi mei semper ad Dominum” – „Szemeim mindenkor az Úrra néznek”. Tekintete valóban Jézus békességét, jóságát és nyugalmát tükrözi vissza. 

Élete megerősítés számomra, hogy a legrejtettebb áldozat és imádság mekkora nagy érték az Isten szemében. Az egyház testének fontos tagja ő és szerzetestársai, akik ezt a szigorú és kemény életmódot szeretettel telve élik meg.

Az én kedvenc szerzetesem kedves szentje Árpád-házi Szent Margit. Az ő képe sok éven át egyetlen dísze volt puritán szobájának. Szent Margitot fiatal serdülő lány korában megkereste édesapja, IV. Béla a kolostorban azzal a kéréssel, hogy politikai érdekből menjen férjhez a szomszéd királyhoz. Ő ezt elutasította, és Istennek szentelt életére hivatkozott: hite szerint így sokkal hatékonyabban tud hazájának segíteni. Az én kedvenc szerzetesem is ilyen. Onnan Chartreuse-ből, 1400 kilométerről, eldugva a világ szeme elől böjtölve és imádkozva hordoz bennünket mindhalálig.

A mi tevékeny, rohanó életünk az ő csendes, imádságos életével teljes. Együtt alkotunk egészet, és szükségünk van egymásra.

Török Péter