Az én szerzetesem: Hegedüs Viktor Honor kármelita

Hegedüs Viktor Honor kármelita szerzetes volt, 1940-ben szentelték pappá Keszthelyen. Mindössze négy évig szolgált egyházi keretek között a győri karmelita rendházban, 1944-ben már a fronton találjuk (SAS behívó). De ez a négy év az akkori Győr számára jelentős idő volt. A győri és pannonhalmi ifjúság keresett gyóntatója, lelkivezetője lett. Napjában több órát töltött a gyóntatószékben. Elmondása szerint báró Apor Vilmos püspök is többször leszólt a rendházba: „Honorkám, nem tudna feljönni a Várba?”

A bombázások alatt sisakkal a fején rohangált házról házra vigasztalni az elesetteket, szentséggel ellátni a haldoklókat. A városban „győri Kapisztránként” emlegették.

A frontszolgálat után négyéves orosz hadifogság következett – önként vállalt fogság, hiszen a menetelés közben számos kolostorban meghúzódhatott volna, „de a század leventéit nem volt szívem elhagyni” – írta emlékirataiban. 1949-ben tért haza, a rendek feloszlatása küszöbén. Ekkor ismerkedtem meg vele, mint rákosfalvi kisdiák kerültem a Huba utcai Kármel akkor nagyon mozgalmas világába. (Ekkortól kísérhettem végig életét.)

A rendek feloszlatása után kívül maradt a „papi kereten”, és a Transzvillban helyezkedett el mint gyalus szakmunkás. Ettől kezdve munkáspapként szolgálta az egyházat. Minden reggel 6-kor misézett a Kármelban, majd a gyári munka következett. Munkatársai tisztelték és szerették a „papi-szakit”, ő pedig nagyra tartotta a gyári munkások szolidaritását. Albérleti szobájában egymás kezébe adták a kilincset a gyóntatásra, lelkivezetésre vágyók: egyetemisták, fiatal teológusok, szerzetes testvérek. Fáradságot nem kímélve állt mindenki rendelkezésére, pedig egész életében betegségekkel küszködött.

A gyárból 1965-ben súlyos betegsége és operáció miatt távozott, és hagyta el nagyra becsült munkásait. A budavári Nagyboldogasszony-templom sekrestyése lett. A gyóntatószékben minden mise alatt megtalálható volt. Ő maga hajnalban misézett – e miséken mondott pár perces gondolatai szívünkben élnek ma is: a vári hívek és az ifjúság szeretett és máig emlegetett Honor atyája lett.

Megszervezte a vári ministránsgárdát, a fiúkat és lányokat egyformán bevonta a templom szolgálatába. A templom mellett elhelyezkedő diákkollégium hallgatói közül is sokan jártak hozzá, még a vietnámi hallgatókat is otthonába fogadta, atyai barátként állt mellettük. Teológiai ismereteiért számos kispap, ifjú káplán, tudós kereste fel, és hallgatta meg akkor még „liberálisnak” tartott elmélkedéseit – amelyeket a zsinat később teljességgel igazolt.

1975-ben halt meg, még hatvanadik születésnapja előtt. Temetésén sok száz ember – fiatalok, munkások, papok, vári és angyalföldi lakosok – állták körül sírját. Csodálatos nevelő volt, aki nemcsak a templommal, hanem a világgal is megismertette gyermekeit. Kedvenc fohásza volt Néri Szent Fülöp imája: „Ifjú lelkeket adj nekem, Uram!” Nagyon nehéz sorsú, testi fájdalmakkal teli életében ezt megadta számára a Jóisten. Hivatalosan csak négy évig működött egyházi keretben, de haláláig szerető, tiszta papi lelkülettel szolgálta az Úr által rábízottakat. „Pap volt ő mindörökké Melkizedek rendje szerint.”

A Jóisten külön ajándékaként élem meg, hogy nemcsak lelki gyermeke voltam, hanem betegségei idején gondozója lehettem. Neki köszönhetem szakmai indulásomat és a családomat is, amelynek megalapítását utolsó napjaiban is oly szeretettel tervezgette.

Török Ferenc
a Nemzet Művésze
Kossuth-díjas építész
a Budavári Egyházközség örökös világi elnöke