Az én szerzetesem: Jelenits István piarista

Nekem könnyebb dolgom van, mint a sorozatban előttem megjelent írások szerzőinek. Ők kisebb-nagyobb közösségek előtt ismert szerzetest mutattak be. Akiről én írok, őt gyakorlatilag a teljes magyar katolikus (sőt a keresztény) közösség ismeri.

Dr. Jelenits István piarista szerzetestanárt a budapesti gimnáziumban ismertem meg. Első (ma kilencedik) osztályban magyar nyelvtant és irodalmat, később hittant tanított osztályomban. Imponáló volt a felkészültsége, a tanítás iránti odaadása és szenvedélye. A legtöbb diákmisén ő prédikált, világosan, a kamaszok számára is érthetőn beszélt, a klasszikus szónoki művészetnek megfelelően (nagy kár, hogy legalább hangfelvétel nem készült beszédeiről). Többször vezetett iskolai lelkigyakorlatot, ekkor, és más gyónási lehetőség esetén is sokan választottuk őt lelki atyának.

Évtizedek óta tart heti rendszerességgel Bibliaórát. Amikor szorító időbeosztásom engedi, ott vagyok, jól esik egy órára újra a „diákjának” lenni, főleg úgy, hogy még röpdolgozatot sem írat az emberrel. Az a módszere, hogy előveszünk egy bibliai könyvet, és elejétől végig elemzi, magyarázza a lelkes hallgatóságnak. Ebben az évben „Sirák fia” könyve a program.

A tanár úr nem „modern ember”. Nem láttam, hogy mobiltelefont használna, a piarista honlapon az ő e-mail címével nem találkoztam. De mindig segítőkész jó szándékával annál többször, magam is kaptam tőle tanári és emberi segítséget.

Mivel pályafutása során mindig többféle feladatot kellett ellásson, a szó mai értelmében nem futott be tudósi pályát. A mai tudós egyfélét ismer, azt nagyon, máshoz azonban alig ért. A tanár úr foglalkozott nyelvészettel, irodalommal, képzőművészettel, filmmel, teológiával, bibliatudománnyal (bár többször mondja: „héberül nem tudok jól”), esztétikával, pedagógiai kérdésekkel – ennyi irányban tevékenykedve nem lehet az ember az Akadémia doktora. Ennek ellenére a középiskolai tanári évek után 3 iskolában volt tanár (Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Sapientia, Apor Vilmos), és mindenhol helyt állt.

A rendi közéletben is tevékeny részt vállalt, 10 évig volt tartományfőnök, pont a rendszerváltoztatás idején. Szerencsére már nem csak a diákjai ismerik és értékelik emberi és tanári működését, állami kitüntetések sorát is elnyerte (Széchenyi-díj, Corvin-lánc). Ezek a kitüntetések azonban egy percre sem változtattak rajta, ugyanolyan szerény és udvarias, mint amikor fiatal tanárként megismertem. Persze, ezen nem csodálkozom, már diákkoromban is láttam, a tanár úrnál soha nincs ellentét elmélet és gyakorlat között, amit tanított és prédikált, azt leginkább saját maga számára tartotta kötelezőnek.

Ad multos annos, Tanár Úr!

Dr. Szabó András, piarista öregdiák