Az én szerzetesem: Pantea Tibor ferences testvér

Tökéletes nap... Most is emlékszem, minden egy fenéken billentéssel kezdődött...

Emlékszem, mert annyi jó dolog történt aznap. Élmények. Találkozások. Beszélgetések. Új dolgok. És élveztem. Jól éreztem magam. De mégsem ezektől volt tökéletes. Minden napnak legszebb pillanata az, amikor csoda történik. Megmagyarázhatatlan csoda. Az, amikor az egyik lélek megérinti a másikat… Amikor mosolyt tud csalni az arcodra, megnevettet, és érzed, ahogy szívedben felenged a jég, múlik a feszültség. Ez a nap legcsodásabb, legszebb pillanata. Titokzatos csoda.

Ez a csoda történt meg azon a nyári meleg napon, amikor, mint említettem, minden egy fenéken billentéssel kezdődött. Csíksomlyón a kolostor előtti téren ikerbátyám nem azt tette, amit én szerettem volna, vagy már nem is tudom, min különböztünk össze, de jóra nevelési célból azt tartottam helyesnek, hogy jól fenéken billentem… Mit sem sejtve, hogy valaki a kolostor ablakából figyel bennünket. Nem telt el sok idő, ez a szelíd, jóságos ember odajött hozzám, és megkérdezte, miért civakodtam a testvéremmel. Azt hiszem, magyarázkodni kezdtem zavaromban, és nem tudom, hogy meglepődtem, megijedtem, vagy inkább elszégyenlettem magam. Új helyzet volt ez is, hisz a család, ahonnan én meg Koppány testvérem érkezett, apa nélküli család. Fura volt számomra, hogy odajön egy ember, egy férfi, és atyai „szigorral” arra kér, menjek, és kérjek bocsánatot ikertesómtól. Elkullogtam, és bocsánatot kértem, mindvégig éreztem magamon Tibor testvér vesébe néző tekintetét. Emlékszem, sokáig csak ültem, és néztem ezt az embert, aki csak úgy sugárzott, akit körülrajongtak a gyerekek, és csak úgy árasztott magából valamit, valami szépet, amit akkor ott nem tudtam megfogalmazni, hogy mi… Most már tudom. A lelkünk találkozott ott abban a pillanatban… Nem elítélt, mert rugódom a tesómat, hanem arra intett, hogy szeretettel forduljak felé.

Kapcsolatunk Tibor testvérrel ettől a perctől teljesen megváltozott, azt éreztem, hogy nincsen olyan probléma vagy nincsen olyan öröm, amit ne tudnék megosztani vele. Rengeteg elfoglaltsága mellett azt éreztem, hogy egyszerűen jó mellette lenni, jó rábízni magam. Megtalálta a lelkem azt, amit mindig is keresett: a biztonságot, az odafigyelést, a tiszta szeretetet. Így volt ez nagyon-nagyon sok nehéz helyzetben, amit tartogatott nekünk az élet, édesanyám betegsége, a lelki válságok és nagyon sok olyan pillanat közepette, melyeket az ember nem tud csak úgy a nagyvilág elé tárni. Attól a perctől, hogy lelkünk találkozott ott, a kolostor ablakánál, Tibor testvér lett az én szerzetesem.

És bátran mondhatom, hogy nemcsak az enyém, hanem több tucat, sőt több száz gyerek és fiatal mondhatja el, hogy ő a mi „Socu Socu bácsi bácsink”. Ő a mi Tibor testvérünk, akinek jó szeretetébe burkolózni.

Az én szerzetesem, aki tanít, aki egy egész csapat fiatal lelki biztonságának alapja. Gyalogos zarándoklatokat szervez, biciklire pattan, és bringás zarándoklaton hirdeti az igét a hegyekben és a völgyekben. Kisgyerekeknek szervez tábort, hogy már egész fiatalon megismerjék a Jóistent, és azt, hogy mennyire fontos szerepe van az életükben a hitnek. Lelki hétvégéken ad lehetőséget töltekezni fiatalnak, kevésbé fiatalnak, betegnek és egészségesnek egyaránt. Mindezek mellett pedig időt szakít levelezésre, beszélgetésre, kézműveskedésre, félretéve éppen aktuális gondjait.

Az én szerzetesem nem egy jelentéktelen ember, hanem jelentős jel a világunkban.

Kisugárzásában van valami különleges, ami nem e világból való, ami nem más, mint az a hatalmas istenszeretet, ami Tibor testvérben lakozik. Önmagát háttérbe szorítva maga az Isten lép ki a lelkéből minden találkozásunkkor.

Nehéz felismerni azt az embert, aki megtalálja benned a jót, aki nem enged el, ha rossz irányba tartanál vagy épp orra buknál, ahogy Tibor testvér fogalmaz: ott van mindig, hogy megragadja a gallérodat; nehéz rálelni olyan emberre, aki szívből tud szeretni, meg tud vigasztalni, meg tud nevettetni, és elfogad olyannak, amilyen vagy; az összes hibáiddal együtt.

De ha életedben megtaláltad ezt az embert, nem szabad elengedni, vigyázni kell rá, megbecsülni, imáidban hordozni, mert nem más ő a lelkednek, mint egy drága kincs.

Egy gyermek csak addig lehet nyugodt, addig küzdhet bátran, amíg tudja és érzi, hogy a háttérben valahol egy imára kulcsolt kéz végigkíséri élete útját. Azt gondolom, hálás lehetek a Jóistennek, hogy én nyugodt lélekkel küzdhetek, bátran indulhatok neki az élet kisebb-nagyobb harcainak, hisz Tibor testvér figyelő tekintete, imára kulcsolt keze kíséri utam.

Kémenes Örs József