Az éneklés a bennünk lévő érzelmek kifejezésére szolgál – Interjú Nemes József karnaggyal

Matthew Sachs, az Oxfordi Egyetem kutatója arra az eredményre jutott, hogy különleges az agya azoknak az embereknek, akik hidegrázást élnek át valamilyen zene hallatán. A Lautitia Kóruscsalád produkciói rendszeresen váltják ki ezt az érzést sokakban, de fizikai reakció nélkül is olyan élmény őket hallgatni, ami miatt másnap – ahogy mondani szokás – a nap is szebben süt.

A gyerekkórus szokásos hétfői próbáján látogatom meg a karnagyot, a díjátadó után néhány nappal. Józsi bácsi a tőle megszokott hőfokon ég, nyoma sincs hét eleji kedvtelenségnek vagy motiválatlanságnak. Biztosan a rangos elismerés miatt van még inkább feldobva a karnagy – gondolom én –, aki éppen arra buzdítja tanítványait, hogy gyakoroljanak, ahol csak kedvük támad. Akár a buszmegállóban sem ciki.

– Jó volt téged tanítás közben látni. Meg is lepődtem, elég rendhagyó pedagógiai módszer olyat javasolni, hogy a nyílt utcán fakadjanak dalra a gyerekek.

– Őszintén szólva én is így tettem. S minél később alakulnak ki valakiben a görcsök azt illetően, hogy mit illik, meg mit nem, annál természetesebb lesz ez számára. Ráadásul ezzel nem bántasz senkit, csak legfeljebb egy kicsit bolondnak néznek – de az meg engem ritkán érdekel. Persze, mikor felesége lesz az embernek, akkor majd ő rád szól (nevet). De egyébként én ezt tényleg komolyan gondolom, hogy miért ne?

– És megfogadják ezeket a tanácsokat a gyerekek?

– A szülők szerint igen. Mert igazából én magam is ezt csinálom, és boldoggá tesz, ezt pedig látják rajtam a gyerekek. Ha úgy tetszik, én így vagyok hiteles.

– Milyen művet tanítottál most nekik, amivel arra buzdítod őket, éljék meg, s még inkább fejezzék ki érzéseiket?

– Bella Máté 2014-ben Debrecen város felkérésére, a Bartók Béla XXVI. Nemzetközi Kórusversenyre komponálta Az otthon éjjel című gyermekkari művét Karafiáth Orsolya azonos című ciklusának első, Pókok alcímű versére. A darab hatásosan jeleníti meg a vers különös, lidérces hangulatú álomvilágát, amelyet végül az ébredés oszlat szét. Utóbbi egy másik mű, Caccini: Amirilli, mia bella. Ez egyszólamú dal zongorakísérettel, és vettem a bátorságot négyszólamra alkalmazni.

A covid óta azt érzem, hogy nehezebben mutatják ki az érzelmeiket a gyerekek, s ez kiváló eszköz, hogy megtanítsam őket, hogyan kellene kommunikálniuk egymással és hogyan kellene megélniük a dühöt, szomorúságot, örömöt, ami nem az ő hibájuk. Számtalanszor megakadok, mert a mostani gyerekek nem úgy tudnak örülni, mint akiket a pályám elején tanítottam, de a bánatukat sem tudják jól megélni, erről sem tehetnek. Nem tudnak gyerekek lenni. Rengeteg energiát kell beletenni, hogy kicsit jobb legyen nekik, ezért úgy választok darabot, hogy felszabaduljanak bennük a dolgok. A Pókok és az Amarilli erre nagyon alkalmas.

– Te mennyire merülsz ki ebben? Hiszen aki ismer, egy örökké derűs, tettre kész embert lát. Sose fogy el a lendület?

– Ilyen az alaptermészetem, nem kell ehhez díjat kapnom (nevet). Mivel emberből vagyok, nyilván nekem is vannak nehezebb napjaim. De engem a tanítás éltet. Mondjuk én szülői értekezletet is úgy tartok, ahogy órát: sok humorral, játékossággal fűszerezve. Nem is csodálják, hogy a gyerekek állítólag szeretik az óráimat – mondják a szülők. Iszonyúan elfáradok a nap végére, teljesen kimerülök, de napközben nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy behozzam az iskolába a problémáimat. Ezt láttam az én tanáraimon is, de igazából ezt hamar meg is tanulja egy pedagógus, ellenkező esetben nem úgy megy egy-egy tanóra vagy a próba. Hozzáteszem, olyan érzékenység van a diákokban, hogy azonnal érzik, ha rossz passzban vagyok, és akkor tízszer jobban figyelnek, tehát van bennük annyi empátia meg lojalitás, hogy ezzel segítenek ki. Fantasztikus dinamika van köztünk. Egyre nehezebb is hatékonynak lenni velük, ha nem kerekedek felül magamon.

– Ezt hogy érted?

– Beül a gyerek fáradtan, és vagy vitatkozom vele, vagy megpróbálom kimozdítani belőle. Valaki mást kimozdítani egy rossz lelkiállapotból nekem tízszer annyi energiámba telik, de megéri. Örök körforgás, ami mégis visz előre. Egy jó próba napokra feltölt, egy rossz meg engem is kimerít. Pont a napokban állapítottam meg, hogy mennyire kellett nekem a téli szünet, mert elfáradtam, nem csoda, a nyarat is végigdolgoztam. Decemberben már nagyon undok voltam, olyan tanár, akiket gyerekkoromban megvetettem és nagyon kellett a pihenés. A december 16-i koncert után letettem mindent és január 9-ig tudatosan nem foglalkoztam semmivel.

– Ha már gyerekkor: neked ezek az évek is azon falak között teltek, ahol most tanítasz. A Szent Efrém Görögkatolikus Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola jogelődjébe, a Bányai Júlia Általános Iskolába jártál. Már hatévesen megmutatkozott a muzikalitásod?

– Nem feltétlen. A szomszéd utcában laktunk, tehát a körzet miatt esett erre az iskolára a választás, illetve még azért, mert a nővérem is ide járt, és jól érezte magát. Nem voltam egyébként kiemelkedő tanuló, még énekből sem. Erős, közepesen jó diáknak számítottam, de a közösséget nagyon szerettem, azt a miliőt, ami itt körbevett. Ölveti Mátyás barátom (csellista, a Szabó Balázs Bandája állandó tagja – a szerk.) vagy Vas Péter (az iskola jelenlegi igazgatója – a szerk.) jártak az élen, de én nem feltétlen. Nagyon lelkes voltam és mindmáig ebből merítkezem. Jó érzés volt valahova tartozni és nagyon szerettem azt, hogy az ének által ki tudtam magamat valahogyan fejezni. Ezért mondtam most a próbán is a gyerekeknek, hogy szabad meg ér az ének által a bennük lévő érzéseket kifejezni, mert ettől megkönnyebbül az ember. Én is nagyon megkönnyebbültem egy-egy próba után anélkül, hogy erre külön felhívták volna a figyelmemet. Én gyerekként, ha ideges voltam, akkor egy-egy mű éneklése közben, ahol a kotta ezt engedte, a „fortékban” gyakorlatilag kiüvöltöttem magamból a frusztrációimat. S úgy mentem ki próbából, hogy sokkal könnyebb lett a lelkem és rájöttem arra, hogy én mindig ezt akarom csinálni. Volt olyan, hogy az otthoni gondok miatt jelentett menedéket számomra ez a közeg, s beültem akár a lányok próbáira is. Aztán német-orosz szakon kezdtem el tanulni a gimnáziumban, de hamar rájöttem, hogy rosszul döntöttem, mert nagyon hiányzott az általános iskolám adta hangulat. Megfogadtam, hogy legközelebb helyesen fogok dönteni, így jelentkeztem magyar-ének szakra, az akkori Nyíregyházi Egyetem jogelődje, a Nyíregyházi Főiskolára jártam. A magyar kezdetben kényszerpálya volt, mert muszáj volt választanom valamit az ének mellé, de idővel azt is nagyon megszerettem.

– Milyen érzés volt visszakerülni az egykori alma materbe tanárként?

– Az iskola akkori igazgatója és karnagya, Tóth Ágnes – akinek nem mellesleg rengeteget köszönhetek, mert nagyon sok mindenre megtanított – vett fel engem, mert igazgatóként korlátozott számban tarthatott csak énekórákat. Aztán egy nem egyszerű időszak következett az iskola életében: egykori mentorom lekerült az igazgatói posztról és gyakorlatilag én maradtam az egyetlen megoldás. Őszintén bevallom, nulla tapasztalatom volt hozzá, kórust karnagyként nem láttam előtte soha. Erre a főiskolán nem tanítják meg az embert. S én akkor el akartam kezdeni ebbe beletanulni, hiszen nagyon komoly teher volt rajtam, mivel a város, de mondhatni az ország egyik legkiválóbb kórusa működött itt évtizedekkel ezelőtt is.

– Mindez 21 évesen ért téged. Nem kis kihívás ekkora hagyatékról gondoskodni.

– Igen… annyit el is döntöttem, hogy a lehető legjobb tudásom szerint fogom csinálni, de ha nem megy, akkor átadom valakinek. Három évet adtam magamnak. Sose felejtem el az Éneklő Ifjúság elnevezésű verseny volt az első megmérettetés, amin kiálltam először karnagyként, s ott a szakmám egyik legnagyobb tekintélye azt mondta: a kórus nagyon jó, de amit maga csinál az félelmetesen rossz, és hogy ez hogy lehetséges? Kritikusom azt javasolta, hogy a kórussal együtt kezdjek el tanulni, jobban járok, ha ezt választom, mintha még egy egyetemet elvégzek hozzá. Nagyon hamar ki fog derülni – mondta –, hogy képes vagyok-e a kórussal fejlődni, vagy megrekedek egy szinten.

– Hogy lehet egy kórussal együtt tanulni annak vezetését?

– Mindenki ezt csinálja egyébként. Hallgatóként sem vagy előrébb a gyakorlati óráidon, hiszen egy „vegytiszta” csapatot kapsz meg 45 percre, akiket nem kell fegyelmezni. Tehát, szerintem minden tanár már diplomásként, a katedrán állva tapasztalja meg, hogy mennyire alkalmas a tanításra. Saját szabályokat, feltételeket kell tudni kialakítani úgy, hogy mindeközben rendet tart. Ha erre nem érez rá egy pedagógus rövid idő alatt, akkor később sem fog. A karnagyi lét kétharmada is pszichológia, s a többi része a szakma. Ezért tudok ebben boldogulni.

– Mikor jött el a pont, amikor tudtad: fennmaradtál a vízen?

– Amikor éreztem, hogy szeretnek, amikor sikerült úgy rendet tartani, hogy közben tudtam dolgozni. S közben jó hangulat volt, mert nem fenyegetéssel, meg szigorral értem ezt el, hanem humorral és szeretettel. Aztán rájöttem, hogy ezen kívül minden más tanulható.

– Ilyen kezdeti nehézségek tükrében lehet érdekes a Lautitia kialakulásának története. Hogyan lett egy egész családdá a sok „kis rigó”?

– Túlzás nélkül állíthatom, hogy a semmiből. Jól hangzana, ha azt mondanám, tudatos tervezés eredménye, de ezt az élet alakítottá azzá, ami lett. Dolgoztam a gyerekkarral, meg közben egy nyolcfős kamarakórussal, akiknek péntekenként volt próba. Meghívtak minket a Bethlen Gábor Közgazdasági Technikum szalagtűzőjére, ahol az Oh happy day-t énekeltük el és ez annyira menőnek számított, hogy két hét múlva már tizenketten voltunk, aztán már 15-en, ma meg már vagyunk százan. Aztán egy idő után kiöregedett a gyerekkarból egy csapat, akiket nem tudtam tovább vinni, s akkor kitaláltuk, hogy csináljunk vegyeskart. Lehetetlen aránytalan volt a felállás, elég, ha csak annyit mondok, hogy volt mondjuk húsz szopránom meg tíz altom. Ám iszonyú lelkesek voltunk és ennyi volt a lényeg. Igyekeztem olyan darabokat választani, amiket ilyen felállásban is meg lehet szólaltatni és nem utolsó sorban jó élmény énekelni. Aztán vagány dolog lett vegyeskarba járni, melynek tagjai viszont idővel szintén kiöregedtek. Ekkor a nagyok egyszer egy verseny előtt megkérdezték: nem csinálunk-e egy kamaraegyüttest, hogy ők is megmérethessenek? Ez aztán annyira jól sikerült, hogy letarolták a mezőnyt, és az ifi meg a gyerekkar is megnyerte a kategóriáját. Hajszálon múlt, hogy a kamarakórus a nagydíjat is elhozza. Innentől ezt sem lehetett tehát elengedni. 2012-ben járunk, ekkor neveztünk egyébként először Lautitiaként – s egyúttal ráeszméltem arra, hogy ebből úgy lett egy kóruscsalád, hogy nem is volt ez a vízióm.

A teljes interjú ITT olvasható. 

Forrás: Hajdúdorogi Főegyházmegye

Fotó: Hajdúdorogi Főegyházmegye, Kökényesi Attila

Magyar Kurír