Az értelmes rend megigéz, megidézi az isteni világot – Metafizika mint madártávlat

A koszmeó görög szó, azt jelenti: ékesítek, csinosítok, díszítek. A magyar fülnek is ismerősen csenghet, hiszen a kozmetika és a kozmosz szó is ebből az igéből származik. Máté evangéliumában is találkozhatunk vele, az okos és a balga szüzek „rendbe hozták”, valójában „kicsinosították” lámpásaikat – de ennél az alighanem váratlan és izgalmas részletnél fontosabb, hogy a kozmosz és a kozmetika kapcsolata egyáltalán nem véletlen. Az ókori görög gondolkodásban a szépség mintapéldája a világmindenség, mégpedig azért, mert rendezett. Simone Weil értő olvasatában a görögöknél a harmónia és az arithmosz (szám) szavak szinonimái az igen gazdag jelentésű logosznak: a világ(egyetem) szigorú, szükségszerű rendje a számok nyelvén is leírható, mert az értelem értelmes és megérthető rendet teremt.

Az értelmes rend megigéz, megidézi az isteni világot. 

A keresztény filozófia és teológia, integrálva a görög világértelmezés számos terminológiai és teoretikus elemét, különböző mértékben építve Platón vagy Arisztotelész szellemi örökségére, maga is a rend igézetében bontakozott ki; a középkori úgynevezett skolasztikus filozófia és teológia szinte tökélyre fejlesztette ezt a szemléletmódot. Bár akkor és még évszázadokkal később is voltak, talán nem túlzás így fogalmazni, karikaturisztikus vadhajtásai is, vitathatatlanul legnagyobb képviselője, a kétezer éves teológia egyik legkiemelkedőbb alakja, a 13. századi Aquinói Szent Tamás bizonyosan rokonszenves arca, jó cégére lehet ennek a hozzáállásnak. 

Tamás alapvetése megfogalmazható így: ha van Isten, akkor minden tőle, illetve a hozzá való viszonytól függ. Isten létének beláttatása után a figyelem és az erőfeszítések fókuszába Isten és a(z Istentől különböző, „teremtett”) világ viszonyának kérdése kerül. Tamás lényeglátásának és józanságának gyümölcse, hogy fogalmi készletével egyszerre tudja mindenki másnál világosabban állítani, érvényre juttatni Isten transzcendenciáját, minden teremtett valóságot mérhetetlenül felülmúló voltát és immanenciáját, a teremtett valóság minden elemében benne lakozását, és ebből következően:

a teremtett valóság mindenestől való függését Istentől és ugyanennek a valóságnak az autonómiáját, önmaga-működtetését. 

A világ autonómiájának következetes kibontása bátorítja Tamást „ismeretelméleti optimizmusra”, ebből táplálkozik szilárd meggyőződése, hogy ismereteink megbízhatók, a valóság pontosan olyan, amilyennek az ismereteink mutatják – ezért mintegy ösztönös spontaneitással használja a filozófiát, az észt akkor is, amikor teológiai témákat készül megvilágítani vagy megválaszolni. És a világ autonómiájának következetes kibontása bátorítja Tamást arra is, hogy az erkölcs vonatkozásában felruházza az embert, bár nem korlátok nélküli, de az isteniből részesedő törvényhozó hatalommal. 

Az eddig mondottak alapján remélhetőleg hihető, még konkrét mozzanatok részletezése nélkül is, hogy ez az alapvetés olyan keretet teremt, amelyen belül logikus, a levegővétel természetességével ható helye lesz minden egyes apró részletnek, a valóság minden egyes darabjának. Az így felálló rendszer pedig nemcsak azzal nyit vagy mutat a természetfelettire, hogy hierarchikus a szerkezete (mint egy piramis, amelynek minden éle az egyetlen csúcsa felé tart), hanem már a puszta létével is.

Tamás filozófiája meggyőzően tanúskodik arról, hogy lehetséges úgy felfogni és ábrázolni a rendet, hogy vonzó legyen, elfogadott, sőt ambicionált út legyen a(z isteni) teljesség felé.

És a Tamás által szintetizált rendszer megerősítheti a hívőt is abban, hogy elköteleződése Isten mellett nem észellenes, nem véletlenek és esetlegességek hitegette hazardírozás, hanem olyan hatalom hordozza, amely az égboltot és a csillagokat is képes a helyükön tartani. 

Ludwig Wittgensteinnel szólva kiigazodhat az ember egy városban úgy is, hogy, egy térkép birtokában, kvázi madártávlatból rálátása van annak egész területére, vagy úgy is, hogy, térkép híján, elégszer bejárta már keresztül-kasul minden utcáját, minden zugát. Tamás a „térkép” birtoklásának biztos tudatában igazodik és igazít el a valóságban, nem fog eltévedni, aki ráhagyatkozik. De talán legitim az a kíváncsiság is, amely a Wittgenstein pedzette másik ösvény felfedezésére indít.

Fotó: Wikipédia (Raffaello: Az athéni iskola, freskó, 1509–1511, Róma, Vatikán)

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. augusztus 20-i számában jelent meg.