Az érzékelés korszakai – Szauer Ágoston Határ című verséről

Kultúra – 2022. december 15., csütörtök | 9:52

Halmai Tamás költő, író, irodalmár jegyzetét olvashatják.

Szauer Ágoston költészetének különlegessége, hogy képes összeegyeztetni – mondjuk – Dsida Jenő és Székely Magda versnyelvét: a száz év előtti impresszionizmust egy későbbi tárgyiasság kisszerkezeteivel. Érzékies élménylíra, mely éteri filozofikumot sűrít magába. Erről tanúskodnak a szerző legutóbb közölt versei is. A Bárka folyóirat 2022/4. számából idézem az alábbi művet:

Határ

Emberi idő szerint most megdől
és valahol partot ér a csónak.
Míg itthon a hiányzó tömegtől
más visszhangjuk van a folyosóknak.

Boltív, az ablakok szenvtelen kékje.
A vízipálmák ugyanúgy állnak.
Mégis, mintha most lett volna vége
a megfáradt késő reneszánsznak.

Két, keresztrímes strófa, döntően trochaikus ritmussal: az ereszkedő versdallam a mondottak mélységekig alászálló szándékaival cseng össze. A cím sokértelmű motívum, tágas várakozást kelt. S mit vezet be? A vers már első szavaival antropológiai távlatot nyit, miközben egy köznapi szófordulatot („Emberi idő”) értelmez magasabbra. A „megdől” a rend veszélyeztetettségére utal; a „valahol” a bizonytalanság és az általánosság közérzetét vegyíti.

Emlékezetesen szép rím („megdől” – „tömegtől”) ad nyomatékot a „tömeg” (hiányzó) jelenlétének. A vízi horizont („partot ér a csónak”) és az üres beltér („folyosóknak”) kontrasztja-párbeszéde a széles elevenség és a lélektelen zártság kettősségében jelöli ki a vers fókuszát. Ha a jelenvalóságra olvassuk rá a verset: a megdőlő csónak (kiegészülve a tömeg motívumával) a korunkbeli népvándorlások, migrációs folyamatok embert próbáló, Istent kísértő tragédiáit idézi föl. Az épület beszédét („visszhang”) is áthangoló, „hiányzó tömeg” a kórházi elhunytakról, a pandémia áldozatairól emlékezhet meg.

A folytatás finomít a kétirányúságon, a „Boltív” a templomi maradandóság építészeti jelzete, a „szenvtelen kék” a sérthetetlen egek attribútuma; a „vízipálmák” képében az élet eredendő közegében az emberen túli élőlények dicsősége (vö. pálma) jelenik meg. A csónak megdőlhet, a folyosók kiürülhetnek – a boltív, az ablakok, az égi kék, a víz és a vízipálmák: őrzik helyüket, mintegy értünk élik túl türelmesen évszázadok hétköznapjait.

A következtető logikájú zárlat méltó az eddigiek képi összetettségéhez. Akárha az érzékelés újdonatúj korszakába lépne, léptetne itt át a vers. A beszélő érzelmi bevonódását, reflexív részvételét jelzi a „Mégis”, „mintha”, „volna” szófüzér. Emberi és nem-emberi (tárgyi, növényi, égi) dimenziók szembesítéséből egy olyan vég tudomásulvétele fakad, mely mentes a tragikum tónusától. Hiszen ami „megfáradt” és „késő”, az okkal-joggal adja át helyét valami újnak, valami másnak.

Kérdés persze, hogy mi az, ami az újjászületésnél (vö. renaissance) több, érvényesebb, igazabb lehet.

Talán a pusztulás.

Talán az öröklét.

Talán a talán jótékony nyitottsága.

Fotó: Pixnio

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. december 4-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria