Az eszmék unikornisa – Gondolatok Jiří Mádl Rádió című filmjéről

Nem feltétlenül műveletlenség állt a hiányos ismeretek mögött, sokkal inkább az, hogy úgy érzik, mai életükre sem a nyugati világ diáklázadásai, sem a csehszlovákiai invázió nincs már hatással. Mi, idősebbek persze másképp látjuk. Nem csak azért, mert szeretünk mélyebbre ásni. A ’68-as események beágyazódtak a személyes emlékezetünkbe, sokat beszéltünk róluk, és ma is nyitottak vagyunk a korszakot tárgyaló könyvekre, cikkekre. Vagy az olyan filmekre, mint Jiří Mádl Rádió (Vlny) című alkotása, amely 1968-ban játszódik, Csehszlovákiában.

1968. Az Egyesült Államokban egyre nő az elégedetlenség: százezrek követelik a vietnámi háború befejezését, de a faji kérdés sem jutott még nyugvópontra. Ráadásul április 4-én Martin Luther King, június 5-én Robert F. Kennedy merénylet áldozata lesz. Nyugat-Európában – leginkább Párizsban – pedig fellázadnak a diákok. Elsősorban az egyetemi oktatás körülményeivel elégedetlenek, de a társadalmi rendszert is élesen bírálják. Nem tetszik nekik a fogyasztási kényszer, a tekintélyelvűség, sürgetik a kisebbségek és a nők emancipációját. E korszak nyugati értelmiségének és fiatalságának gondolkodására leginkább Marx, Mao és Marcuse eszméi voltak hatással. Számtalan szélsőbaloldali csoport alakult, ám ezek nem szimpatizáltak a Szovjetunióhoz erősen kötődő helyi kommunista pártokkal, és szembehelyezkedtek a szovjet típusú, bürokratikusnak tartott rendszerekkel is. A közvetlen cselekvés lett a kívánatos – Fidel Castro és Che Guevara aktivizmusa, a kínai kulturális forradalom radikalitása –, bár a diákok nem feltétlenül tartották magukat forradalmárnak, inkább csak lázadónak.      

Mindeközben Kelet-Európában – látszólag – béke honolt: épült a történelem vége, azaz a szocializmus. Ám az 1968-as év politikai vihara ezt a térséget sem kímélte, Csehszlovákiában ugyanis változást követelt a diktatúrába belefáradt, háborgó nép. De hol kezdődik a prágai tavasz története? „Csak” 1948 februárjáig kell visszamennünk, amikor a kommunisták puccsal magukhoz ragadták a hatalmat, és Klement Gottwald vezetésével létrehoztak egy szovjet típusú bábállamot. Ahogyan a többi kelet-európai országban, itt is kiépült a diktatúra rendszere, Csehszlovákiában is voltak koncepciós perek. Gottwald halála után (1953) Antonín Novotný lett a kommunista párt első titkára. Novotný 1967 végére már rendkívül népszerűtlenné vált, nem csak múltbeli bűnei miatt – aktív részese volt a kommunista hatalomátvételt követő visszaéléseknek –, a személyisége sem volt valami megnyerő: a háta mögött „fapofának” vagy „halszeműnek” csúfolták. Jellemző, hogy a pártvezetésben még a keményvonalasok sem álltak ki mellette, így történhetett meg, hogy Novotnýt felmentették tisztségéből, utódja pedig a szlovák nemzetiségű Alexander Dubček lett.

Csehszlovákiában 1968 januárjától széles körű társadalmi reform bontakozott ki. Megszüntették a cenzúrát, de felmerült a kommunista párt egyeduralmának a felszámolása is. Létrejött a Pártonkívüliek Klubja (KAN), emellett a kommunista börtönből szabadult politikai foglyok is egységfrontot alakítottak K 231 néven. Gazdasági változtatásokat is bevezettek, mely intézkedésekre azért is nagy szükség volt, mert a csehszlovák gazdaság a hatvanas évek közepére mély válságba jutott.

Dubček és elvtársai nem álltak a kibontakozó folyamat útjába, sőt, némiképp támogatták is, így a hónapok teltével a reformmozgalom már egyre mélyebb rétegeket érintett. Fontos mérföldkőnek bizonyult, amikor a Literární listyben megjelent Ludvík Vaculík 2000 szó című kiáltványa, amely a változásra leselkedő veszélyek megnevezése mellett arra szólította fel az olvasókat, hogy ne álljanak meg a reformok útján. A környező országok kommunista vezetői – élükön az 1964-ben hatalomra került Leonyid Brezsnyev szovjet első titkárral – egyáltalán nem nézték jó szemmel mindazt, ami Prágában történik. Csak rövid ideig hitték el azt a diagnózist, hogy itt „nem a rendszer, a vezetés válságáról van szó”. Dubček egyre nehezebb helyzetbe került. A külső nyomásgyakorlásban kulcsszerepet játszott Kádár János magyar kommunista pártvezető, aki többször is tárgyalt csehszlovák kollégájával. Dubček mindvégig abban a hiszemben volt, hogy bizalmas eszmecserét folytat elvtársával – barátjával? –, holott Kádár folyamatosan kapcsolatban volt Brezsnyevvel, minden tárgyalásáról egyeztetett vele.

Nyár végére elfogyott a türelem, és 1968. augusztus 20-án a Varsói Szerződés csapatai mintegy kétszázezer katonával, valamint több ezer harckocsival lerohanták Csehszlovákiát. Mindehhez persze szükség volt az „egészséges baloldali erők” Vasil’ Biľak vezette „kezdeményező csoportjára”, amely „behívó levelet” küldött a Szovjetunióba, kérve a sürgős közbelépést. Az invázióban a szovjet csapatok mellett a lengyel, a magyar és a bolgár erők is részt vettek. Belgrád és Bukarest elítélte az akciót, míg a nyugati vezetők, köztük Lyndon B. Johnson amerikai elnök tudomásul vette a beavatkozást. A KGB Dubček mellett számos reformpárti politikust letartóztatott, ám az új kormány megalakítása és az „egészséges erők” helyzetbe kerülése a hatalmas társadalmi ellenállásnak köszönhetően egyáltalán nem ment zökkenőmentesen.

Az írott sajtó mellett a hatvanas években kétségkívül a rádió jelentette a fő tájékozódási forrást. Már csak azért is, mert az újságok nem voltak képesek arra, hogy egy éppen zajló eseményről adjanak hírt. A Csehszlovák Rádióban, ahogyan az a kommunista országokban szokás volt, kizárólag a belföldi és a szovjet hírügynökségek cenzúra által jóváhagyott anyagait adták le. A film hősei – ebben az esetben szó szerint is értve – azok az újságírók, akik nemcsak felvették a küzdelmet az elnyomó rezsim bürokratáival, de a végsőkig küzdöttek azért, hogy a megszállás idején is tájékoztassák hallgatóikat. Az igazságról.

A Milan Weiner (Stanislav Majer) által vezetett Nemzetközi Élet szerkesztősége folyamatosan feszegette a határokat, már 1967-ben is. (Azt fontos megjegyezni, hogy a filmbeli szereplők nagy része valóságos személy.) A hírközlési hatóság egyik főnöke – aki egyébként csendes reformpártinak álcázza magát – rábeszéli a fiatal Tomáš Havlíkot (Vojtěch Vodochodský), hogy jelentkezzen technikusnak Weiner csapata mellé. A férfi számára azért fontos a biztos állás, mert ő a gyámja kiskorú öccsének, Pavelnak (Ondřej Stupka). Ám amikor a szerkesztőség birtokába kerül az a magnószalag, amely leleplezi a rendszer rendőrségének brutalitását, Tomášt megzsarolja a titkosszolgálat: egyrészt aláíratnak vele egy ügynöki beszervezésről szóló dokumentumot, másrészt információkat kérnek tőle a szalag hollétéről.

A Varsói Szerződés csapatainak bevonulása nem csak a szerkesztőség tagjai számára jelent fordulópontot. Tomášnak is választania kell: továbbra is kiszolgálja a hatalom embereit, vagy vállalva, hogy esetleg veszélybe sodorja öccsét, kiáll kollégái – és a szabadság ügye – mellett. A katonákkal ugyanis megérkezik Prágába a KGB is. Megpróbálják erőszakkal elfoglalni a rádió épületét, s bár egy darabig sikerül ellenállni – tüntetők állnak a kapu és a tankok közé –, végül győz a túlerő.

Jiří Mádl filmje szinte kifogástalan. A korabeli filmfelvételek felhasználásával – melyekbe ügyesen ágyazza be szereplőit – rendkívül élővé és hitelessé teszi a történetet. Tomáš személyes sorsán keresztül láthatjuk, miként tette tönkre, hogyan manipulálta kedve szerint a diktatúra az egyes ember életét. Már Tomáš belső vívódásának az ábrázolása is érdekes, ám még ennél is izgalmasabb annak bemutatása, miként jártak túl a rádió munkatársai a keményvonalasok és a KGB eszén. Az épület elvesztése után ugyanis Dubček hívei számtalan illegális rádióállomást működtettek, kihasználva azt a lehetőséget, hogy a korszakban sok intézménynek volt saját, kisebb adóállomása. A szerkesztők állandóan váltogatták a helyszíneket, így folyamatosan informálni tudták a hallgatókat az aktuális eseményekről: a katonák erőszakosságáról, az elkeseredett, csalódott és megdöbbent lakosság békés tüntetéseiről.

A Rádió című film is rámutat arra az igazságra, melyet napjaink fősodratú eszmei áramlata igyekszik – velünk is – elfeledtetni: A ’30-as évek éhínsége, a koncepciós perek, a tömeges kivégzések, a Gulág néven ismert koncentrációs táborok, a diktatúra, a személyi kultusz, a szabadságjogok eltiprása nem egy „jó szándékú elgondolás” gyakorlati megvalósításának a hibája volt, hanem egy megvalósíthatatlan, utópisztikus ideológia törvényszerű következménye. A csehszlovákiai események bebizonyították, hogy az emberarcú szocializmus – csakúgy, mint a mesebeli unikornis – nem létezik. És soha nem is fog.

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. június 8-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.