Az esztergomi szeminárium diakónusszentelésre készülő növendékei a karitatív szolgálatról

Mit jelent a papság diakóniai küldetése? Milyen keretek között végez szeretetszolgálatot a Katolikus Egyház Magyarországon, és tevékenysége hogyan épülhet be a lelkipásztori szolgálat mindennapjaiba? Ha az ország egész szociális ellátórendszerét nézzük, a fele ma már egyházi fenntartásban működik. Ez az arány a gyermekvédelmi területen még magasabb, ott hetvenöt százalékról beszélhetünk, a nevelőszülői hálózat pedig csaknem teljes egészében egyházi fenntartású. Az Egyház mindemellett a legnehezebb területeken is jelen van, így a szenvedélybetegek, a pszichiátriai problémákkal küzdők, a halmozottan sérültek ellátásában. Mindez azt mutatja, hogy az állam elismeri az egyházi szerveztek szakértelmét a szociális gondoskodásban, és értékeli azt a többletet, amit az egyházi szerepvállalás mélysége jelent az ellátásban.

Blanckenstein Miklós pasztorális helynök a caritas socialis tantárgy oktatása során nagy hangsúlyt helyez arra, hogy megmutassa a papnövendékeknek a szociális munka gyakorlati megvalósulását. A szociális terület kiemelt helyet foglal el a papi szolgálatban, és a képzés során szerzett gyakorlati tapasztalatok hozzájárulnak egyfajta szociális érzékenység kialakulásához. A mostani szeretetszolgálati körút a szociális ellátórendszer három szintjére adott rálátást a kispapoknak. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat intézményeket működtet és hoz létre, amelyek átvállalják az állami kötelezettségeket. Itt az intézményi megbízhatóságon és stabilitáson van a hangsúly. A Katolikus Karitász mozgalom, amely önkéntesei révén eljut az ország minden részébe és a külhoni magyarsághoz is. Működésében a hangsúly az önkéntességen van. A karitász kiválóan tudja mobilizálni a szociálisan érzékeny embereket, sokszor olyanokat is, akik nem feltétlenül tartoznak az Egyházhoz. Fontosnak tartom, hogy a pap aktív legyen ebben a szolgálatban, élére álljon a kezdeményezéseknek. A Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál Morva Emília közép-magyarországi régióvezető, a Szent Erzsébet Karitász Központban Csorba Gábor állandó diakónus, a főegyházmegyei karitász igazgatója mutatta be a tevékenységüket. Pestszentimrén a helyi karitászcsoport vezetője, Boda Éva, illetve a kispesti Nagyboldogasszony-főplébánia csoportvezetője, Szigetvári Györgyné beszélt a kispapoknak a karitászmunka hétköznapjairól. Utunk során így két olyan szervezetet ismerhettünk meg, amelyek meghatározóak a magyarországi szociális munkában” – foglalta össze a látogatást Blanckenstein Miklós. A kispapok tapasztalatairól pedig az alábbiakban adunk képet.  

Az üdvösség felé segítjük egymást

Alpek Gergely (Esztergom-Budapesti Főegyházmegye) már diákként belekóstolhatott a karitatív munkába, főként az idősgondozás területén. Ferences diákként rendszeresen látogatta a gimnázium épületében lévő idősotthont, majd később ferences növendékként Szécsényben is rendszeresen járt az idősekhez. „Megtanultam, hogyan tudok kapcsolatot teremteni idős emberekkel. Elkísértem őket a templomba, ha kellett, kézen fogva vezettem őket, vagy toltam a kerekesszéket.”

A szociális szervezeteknél tett látogatás után azt hangsúlyozta, örül, hogy rálátást kaptak arra, mit is jelent a szociális munka gyakorlati oldala. „Elgondolkodtam azon, hogyan fogok tudni plébánosként részt vállalni ebből a szolgálatból, imádsággal, jó példával elöl járni, és másokat is buzdítani a részvételre. Papként észre kell majd vennünk, ki miben szorul segítségre. Hányszor fordul elő, hogy valaki szépen fel van öltözve, de azon gondolkozik, mit adjon enni a gyerekeknek! Mindvégig szem előtt kell tartanunk azt is, hogy a diakóniában sokkal többről van szó, mint arról, hogy ételt, ruhát adunk a rászorulóknak. Észrevesszük-e bennük Krisztust? – ez a fő kérdés, hiszen amit »a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek«. De nekünk is sugároznunk kell Krisztust. A kapcsolat, amit egy-egy találkozásból építünk, mindkét félnek ad valamit. Ahogyan a rászoruló fogad minket a segítségnyújtásban, az minket is közelebb segít az üdvösséghez.”  

Nagy benyomást tett Gergelyre a hosszú sor, amely a Máltai Szeretetszolgálat épülete előtt várakozott, ahol éjjeli menedékhely és nappali melegedő működik hajléktalanok számára. „Rácsodálkozhattunk arra, milyen nagy teherbírása van a szeretetszolgálatnak, és mennyi ember összehangolt munkájának köszönhető a hatékonyság, ami annyira jellemző rájuk.” A látottakból azt a következtetést vonta le, hogy a karitatív munka akkor lesz igazán eredményes, ha egy közösség végzi, jól kidolgozott rendszerben.

Gergely szerint a diakónia legfőbb feladata, hogy „Krisztushoz vezessen”. Mint mondja, papként az lesz a célja, hogy minél több fiatalt bekapcsoljon ebbe a szolgálatba. „Az a fiatal, aki fölfigyel arra, hogy milyen nehézségekkel élnek a környezetében mások, és hogy mit jelent a nélkülözés, érzékenyebb lesz, másként fog viszonyulni az anyagi dolgokhoz, és át tudja értékelni a saját helyzetét is.”

A segítség belső elkötelezettségből fakad

A Pécsi Egyházmegye papnövendékeinek képzésébe beépül egy szociális év, amelynek során kórházban, idősotthonban és hajléktalanok között teljesítenek szolgálatot. „A szociális év alatt sokféle emberrel találkoztam, egyszer például zsoltárt imádkoztam egy zsidó asszonnyal. A kórházban nehéz volt elfogadnom, hogy gyakran csak egyetlen alkalommal beszélgethettem egy-egy beteggel. Az idősotthonban már megvolt a folyamatosság, minden látogatásnál onnan folytathattuk, ahová előző alkalommal eljutottunk. Így kialakulhatott egyfajta kötődés” – mesélte a korábbi tapasztalatairól Mihovics Szebasztián.

A szociális szervezeteknél tett mostani látogatásukból azt emelte ki, hogy a segélyszervezetek munkatársai, önkéntesei nem csak fizikai segítségnyújtást végeznek, hanem lelki útravalót is tudnak adni a rászorulóknak. „Ahogy a nehéz sorsú emberek között szerzett tapasztalataikról, a hozzájuk fűződő kapcsolatukról beszéltek, abból az derült ki számomra, hogy minden, amit tesznek, belső elkötelezettségből, hivatásból fakad. Ez a lelki indíttatás az alapja annak a szerető, segítő attitűdnek, amellyel az emberekhez viszonyulnak.”

Szebasztián is készül a jövőre. Úgy látja, az a legfontosabb, hogy a plébánosnak személyes kapcsolata legyen a rábízott emberekkel, és erre buzdítsa a híveit is. „Gyakori jelenség, hogy valaki utal a karitásznak ötezer forintot, s úgy érzi, ezzel kipipálta a segítségnyújtást. Azt pedig esetleg észre sem veszi, hogy a szomszédjánál kikapcsolták az áramot.”

Vajon én hol lennék, ha ilyen sorsom lett volna?

Miklovits Attila (Pécsi Egyházmegye) számára a szociális év a hajléktalanok között végzett szolgálat terén nyújtott maradandó tapasztalatokat.

„Sokat tanultam. Mentor kísérte a tevékenységünket mindhárom területen, és segített meglátni, miért fontos papként jelen lennünk a szeretetszolgálatban. Megértettem, hogy a diakónia egyrészt szolgálat, munka, másrészt nagy lelki ajándék. Lehet, hogy a kórházban csak az ötödik beteg fogadja a látogatásunkat, de érdeklődésünkre nagy meghatottsággal válaszol, azzal az örömmel, hogy Istennek gondja van rá. Ezért élünk meg mi sok élményt ezekben a találkozásokban. Ha egy hajléktalan elutasítja a beszélgetést, amögött gyakran az áll, hogy nem tud kapcsolódni az emberekhez. A vezetőnktől megtanultam: a hajléktalan számára az a legfontosabb, hogy valaki beszélgessen vele. Ha tehát elutasít, akkor próbálkoznom kell, ugyanis a legtöbb, amit tehetek érte az az, hogy leülök vele beszélgetni. El kell felejteni az előítéleteket, azt, hogy úgysem lehet szóra bírni. Amikor elmondják az élettörténetüket – ezek sokszor kitalált történetek –, nem egy esetben merült fel bennem a kérdés: vajon én hol lennék, ha ilyen sorsom lett volna? Az ember »ítélkező képességét« helyre tudja tenni ez a munka.”

Papként Attila nagy figyelmet akar majd fordítani a segítőkre. A szociális év alatt azt tapasztalta ugyanis, hogy sokszor belső érintettségből válik valaki segítővé, s ez együtt jár azzal a veszéllyel, hogy nagyon mélyen bevonódik a munkájába. Ezért szüksége lehet arra, hogy lelkivezetőként kísérje, segítse valaki.  

A lelki segítség időigényes, de közelebb visz a célhoz

„Olyan vendégszeretettel fogadtak minket a szeretetszolgálatok, annyira élő volt, amit elmondtak a munkájukról, hogy bele tudtam helyezkedni annak az embernek az életébe, aki hozzájuk fordul. A hírek általában számokról szólnak: ennyi csomag, annyi tonna élelmiszer. A látogatáson ezzel szemben emberekkel találkozhattunk, olyanokkal, akik kapják, és akik osztják ezeket a csomagokat. Láttuk, milyen professzionálisan felépített szervezetek a katolikus szeretetszolgálatok; rácáfolnak arra az előítéletre, amit hallani olykor, hogy ami katolikus, az béna, az a futottak még kategóriába tartozik. Az országos szervezetek hatékony válaszokat adnak akut helyzetekre, legyen az a menekültprobléma vagy akár a rezsiárak emelkedése. A plébániai önkéntesekkel való találkozás során pedig a belőlük áradó természetes szeretet volt az, amire rácsodálkoztunk. Önzetlenség, tudatosság és jó értelemben vett ravaszság van bennük, felismerik, hogy kinek miben kell segíteni” – szól Schmotzer Kristófból (Esztergom-Budapesti Főegyházmegye) a lelkesedés.

Elmeséli egy másik élményét is. „A svájci karitász honlapját böngészve az ember semmi jelét nem találja annak, hogy a szervezetnek bármi köze lenne Jézus Krisztushoz, az Egyházhoz, a hithez, az üdvösséghez. Egy segélyszervezet honlapját látjuk, de csak egyvalami utal a katolikusságra: az alapító okirat szerint a fenntartó a svájci püspöki konferencia. Úgy gondolom, egy katolikus segélyszervezet célja elsősorban nem a szegénység problémájának megoldása kell hogy legyen. Persze segítenie kell azokat, akiknek semmijük sincs, de a legfontosabb az, hogy elvezesse őket az üdvösségre. A karitatív szervezeteknek lelki segítséget is nyújtaniuk kell. Ez sokkal időigényesebb feladat, jóval több energiát igényel, de sokkal inkább elvezet a célhoz.”

Kristóf a feladatának tekinti, hogy papként majd megfelelő embereket találjon maga mellé munkatársnak, és segítsen nekik „elhivatottá válni, biztosítva számukra a lelki képzést, fenntartva bennük a lelkesedést. Ugyanakkor a pap feladata az is, hogy megteremtse a szervezeti kereteket, és gondoskodjon arról, hogy a szeretetszolgálat a plébánia életének egyik zászlóshajója lehessen”.

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. április 9–16-i ünnepi számában jelent meg.