Az Eucharisztia ünneplése 144.

Az úrnapi zsolozsma olvasmányos imaórájának második zsoltára a 42-ik. Antifónája: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék az örök élet forrásából.” A Zsoltárok könyve második nagy egységének nyitózsoltára a kóriták költeményeit tartalmazza. A panaszének szerzője, akárcsak a 43. zsoltáré, amellyel irodalmi egységet alkot, a távoli északi tartományokba kényszerült levita lehetett, aki könnyek között sóvárog a jeruzsálemi Templom liturgiája és közössége után. Környezete, Észak földje és népe ismeretlen számára. A magány és az elhagyatottság, valamint a gúny közepette Istenbe veti reményét és bizalmát. A 42–43. zsoltárok refrénje meghatározó: „Miért vagy szomorú, lelkem, miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert fogom még áldani őt, arcom üdvösségét, az én Istenemet!” (Zsolt 42,6.12; 43,5; vö. Mk 14,34)

A levita egyrészt vizet szomjúhozó, kiszáradt pataknál vízért bőgő szarvasgímhez hasonlítja magát, de imádságában sokkal hangsúlyosabbak a víz jelképei: forrásvíz, könny, örvény, zuhatag, ár és hullám. Másrészt

erőteljesen kidomborodik a szomjúhozás oka: nem láthatja Isten arcát, vagyis nem léphet az Úr templomába, ennek ellenére érzi, tapasztalja Isten szerelmes hűségét, amely „erős, mint a halál,

és könyörtelen a féltés, mint az alvilág, a szikrája izzó, tüzes szikra!” (Én 8,6) Így sóvárogni és bízni csak az Istenbe szerelmes ember tud! 

A levita Istennel való mély és személyes kapcsolatának kifejezője, hogy lelkét az ő személyes üdvözítőjére bízza: a zsoltárban két arc találkozik, az én arcom és az Úr arca. Ez egyrészt az eredendő istenképiség kifejezője, másrészt a bensőséges és baráti kapcsolaté. 

A szomjazó szarvasgím képében a múlt iránti nosztalgiája jut szóhoz, pontosabban a múltban megélt találkozások élményei utáni sóvárgás: a templom, a kultusz. Most viszont a múlt élményeit felülírja a távolság. A távolságot erősíti a jelen kilátástalannak tűnő gúnyos üzenete. A Miszár hegyéről nem láthatja Sion falait, csak gondolni tud Jeruzsálemre. Éneke szíve fájdalmában és rejtekében zokog, és közben az éj csendjében bizakodva tekint a jövőbe. 

Ezt a jövőképet Jézus még inkább közel hozza: „De eljön az óra, és már itt is van, amikor az igazi imádók Lélekben és igazságban fogják imádni az Atyát, mert az Atya ilyen imádókat keres magának. Az Isten lélek, és akik őt imádják, Lélekben és igazságban kell őt imádniuk.” (Jn 4,23–24) Jézus az az élő vízforrás, amely után szomjazunk, mert egzisztenciánk végső szomjúsága Isten látására vonatkozik. Jézus tárja fel számunkra Isten arcát, ő a Templom: „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van.” (1Jn 3,2; vö. Mt 11,28–30; Jn 2,19–22; Jel 22,4–5) 

Az antifóna ezt a tartalmat erősíti: „»Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyon mindenki, aki hisz bennem. Amint az Írás mondja: élővíz folyói fakadnak majd belőle.« Ezt a Lélekről mondta, amelyet a benne hívők meg fognak kapni. A Lélek ugyanis még nem volt megadva, mert Jézus még nem dicsőült meg.” (Jn 7,37b–39) Valamint: „A Lélek és a menyasszony így szól: »Jöjj el!« És aki hallja, az is mondja: »Jöjj el!«

Aki szomjazik, jöjjön; és aki akarja, merítsen ingyen az élet vizéből!” (Jel 22,17) A sóvárgó magány könnyeinek kenyerét az Úr személyes jelenlétének Kenyerével váltja fel és tölti be. 

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír