Az Eucharisztia tisztelete 170/10g

„A keresztény népnek joga van ahhoz, hogy a megyéspüspök ügyeljen arra, nehogy visszaélések szüremkedjenek be az egyházi fegyelembe, különösen az ige szolgálatába, a szentségek és szentelmények kiszolgáltatásába, az istentiszteletbe és a szentek tiszteletébe” (Redemptionis sacramentum, 24.).

A rendelkezés szövege egyrészt Szent Pál apostol lelkületét visszhangozza – „Úgy tekintsen ránk minden ember, mint Krisztus szolgáira és Isten titkainak intézőire. Márpedig az intézőtől azt kívánják, hogy hűséges legyen” (1Kor 4,1–2) –, másrészt az Egyházi Törvénykönyv kánonjaival (CIC, 392) összhangban fogalmaz: a püspök az egyetemes Egyház egységének őrzője, vagyis nem „saját egyházát” vezeti, hanem egy adott részegyházat, amely az Egyház egészéhez tartozik.

Az egység őrzése azt jelenti, hogy hitében, liturgiájában, fegyelmében ne szakadjon el a Katolikus Egyház többi részétől és a pápától: „De nem csupán értük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő szavuk által hinni fognak bennem, hogy mindnyájan egyek legyenek; ahogyan te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egyek legyenek mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem” (Jn 17,20–21). 

A közös egyházi fegyelem előmozdítása nem katonás szigort jelent, hanem az egységes rend és gyakorlat biztosítását: a közös liturgia, a szentségi rend és az egyházi élet szabályai szerint. Az előmozdítás nemcsak ellenőrzés, hanem leginkább nevelés, támogatás, buzdítás, hogy a papok és a hívek megértsék és szeressék ezt a rendet. Végül a püspök ügyel a szabályok betartására. Ez a legkonkrétabb feladat: a püspöknek vigyáznia kell, hogy ne történjen visszaélés – különösen ott, ahol a hit és az üdvösség forog kockán: az ige hirdetésében (ne tanítsanak tévtanokat); a szentségek kiszolgáltatása során (ne legyen érvénytelen vagy méltatlan kiszolgáltatás); a kultuszban (ne legyen babonaság vagy téves gyakorlat), végül a vagyonkezelésben (ne történjen visszaélés a közösség javaival).

A Redemptionis sacramentum 24. pontja együttesen szemléli az Egyházi Törvénykönyv jogi normáit és az Egyház liturgikus-teológiai szemléletét, amelyet A Katolikus Egyház katekizmusa foglal össze és képvisel. Az egyik rámutat arra, mi a püspök kötelessége, a másik pedig arra, hogy a fegyelem előmozdítása nem pusztán adminisztráció, hanem a hit tisztaságának és a közösség szentségének őrzése, a püspök ugyanis az apostolok utóda, akinek szolgálata Krisztus egységének jele és eszköze az Egyházban. Az eucharisztikus misztérium szolgálatában a püspök a személye, valamint tanítói, megszentelő és kormányzói szolgálata révén rámutat arra, hogy a szabályok nem akadályok, hanem keretek, amelyek védik a közösséget, de leginkább Krisztusra hívják fel a figyelmet, aki az Egyház egységét akarta. Ehhez kapcsolódik a lelkipásztori nyitottság és a szinodális párbeszédre való készség:

a püspök ugyanis nem magányos „felügyelő”, hanem kapcsolatban van papjaival, a hívekkel és a szakemberekkel.

Emberi oldalról a közösség helyes bevonása oldja a vezetői izolációt, és elősegíti a közös evangéliumi szellemű felelősségvállalást, hogy mindannyian figyeljünk a Lélek szavára. Ebből fakad a szeretetteljes következetesség is, amely a fegyelmet nem „büntetésként” éli meg, hanem a közjó és a lelki egészség védelmében. A szeretet és a következetesség egyensúlya biztonságot ad a közösségnek, és megelőzi a szélsőséges reakciókat (például túlzott szigor vagy teljes engedékenység). Végül, és ez a legfontosabb,

az eucharisztikus misztérium megéléséből fakad az az alázat, amely a püspök egyik legfontosabb tulajdonsága,

amint erre Szent Pál is buzdít: „Ne tegyetek semmit versengésből, sem hiú dicsőségvágyból, hanem mindenki alázatosan tekintse a másikat maga fölött állónak. Egyiktek se tartsa csak a maga érdekét szem előtt, hanem a másokét is. Ugyanaz az érzület legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt.” (Fil 2,3–5)

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír