Az Eucharisztia tisztelete 170/11k

„Az Eucharisztia ünneplése tehát a pap által vezetett hívő közösség középpontja. Tanítsák ezért a papok a híveket arra, hogy a szentmisén ajánlják föl az Atyának az isteni áldozatot, és vele együtt ajánlják föl a saját életüket. Krisztusnak, a jó pásztornak lelkületével tanítsák meg őket, hogy a bűnbánat szentségében töredelmes szívvel vessék az Egyház ítélete alá bűneiket, és napról napra jobban térjenek meg az Úrhoz, emlékezvén az ő szavára: »Tartsatok bűnbánatot, mert közel van a mennyek országa!« (Mt 4,17) Hasonlóképpen tanítsák meg őket úgy bekapcsolódni a liturgikus cselekményekbe, hogy ezekben is elmélyülten tudjanak imádkozni. Vezessenek mindenkit sajátos kegyelmei és szükségletei szerint arra, hogy egész élete imádságos lelkületű legyen; mindenkit buzdítsanak állapotbeli kötelességei teljesítésére, s a lelki életben előrehaladottabbakat serkentsék az evangéliumi tanácsok állapotukhoz illő megvalósítására. Továbbá neveljék a híveket, hogy tudjanak szívből énekelni az Úrnak himnuszokat és szent énekeket, mindig mindenért hálát adva Urunk Jézus Krisztus nevében Istennek, az Atyának. Maguk a papok a nap különböző óráiban folytatják az eucharisztikus ünneplés istendicséretét és hálaadását a zsolozsmával, melyet az Egyház nevében imádkoznak az egész rájuk bízott népért, sőt az egész világért.” (Presbyterorum ordinis, 5.)

Az eucharisztikus összejövetel (synaxis) tehát a hívek közösségének középpontja, amelynek a pap az elöljárója. Ez a kijelentés nem pusztán egyházfegyelmi vagy liturgikus megállapítás, hanem feltárja az Egyház legmélyebb önazonosságát. Az apostoli közösség kezdettől fogva „állhatatos volt (…) a kenyértörésben” (ApCsel 2,42), mert felismerte, hogy az Eucharisztia nem egy liturgikus cselekmény a sok közül, hanem az a forrás és csúcs, amelyből az Egyház élete fakad, és amely felé irányul.

Amikor az Úr azt mondja: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19), nem egyszerű emlékezésre hív, hanem arra a jelenvalóvá válásra, amelyben az ő áldozata és szeretete formálja a közösséget: „egy kenyér, egy test vagyunk” (1Kor 10,16–17).

Ebben a misztériumban áll a presbyter praeest igazsága is. A pap nem önmagától vezető, hanem annak a Krisztusnak a személyében, aki Péterre bízta az Egyház tagjait: „legeltesd juhaimat” (Jn 21,15–17). Így a pásztori szolgálat lényegileg eucharisztikus: az Egyházat elsődlegesen nem szervezeti, hanem szentségi egységben tartja össze.

Az Eucharisztia azonban mindig áldozat: Krisztus egyszeri és tökéletes önfelajánlása (Zsid 9,11–14) jelenik meg benne, amelyhez a hívő saját életének felajánlásával kapcsolódik: „adjátok testeteket élő, szent áldozatul” (Róm 12,1). Ez a dinamika szükségképpen a megtérés útjára vezet. „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa” (Mt 4,17). A bűn megvallása az Egyházban (Jn 20,22–23) e metanoia látható és hatékony jele. A liturgia így válik az élet iskolájává: „énekelek lélekkel és értelemmel is” (1Kor 14,15).

A külső cselekmény a belső odafordulás nélkül üres maradna, de a belső sem találja meg formáját a szentségi rend nélkül. E kettő egységéből születik meg az az állapot, amelyben „szüntelenül imádkozunk” (1Tesz 5,17), és egész létünk hálaadássá válik (1Tesz 5,18).

Így rajzolódik ki a keresztény élet teljes képe: az Eucharisztiából élő Egyház, amely a megtérés útján halad, és az imádságban válik egésszé. A liturgia nem zárul le az oltárnál, hanem az életben folytatódik – hogy az élet újra liturgiává váljék.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír