Az Eucharisztia ünneplése 101. (1. rész)

Te, hogy megmentsd, magadra vetted az embert – nem irtóztál a Szűz méhétől. Az egyik legkorábbi szövegtanú szerint, amely a Bangor Antiphonale (Fol. 10r) lapjain olvasható: Tu ad liberandum mundum suscepisti hominem. non horruisti Virginis uterum. (Te a világ megmentéséért magadra vetted az embert. Nem irtóztál a Szűz méhétől.)

A XI. toledói zsinat hitvallásában a következők állnak: „És Istennek ez a Fia természeténél fogva Fiú, nem pedig örökbefogadás által (…)” (DH 526). Ennek ellenére egy későbbi toledói püspök és adopcianista hittudós, Elipandus (717–808) az ősi spanyol liturgia szövegeit már nem ennek a hitvallásnak a fényében értelmezte. Albinus diakónushoz címzett levelében hivatkozik ugyan a toledói liturgikus hagyomány szövegeire, amelyekben az adopto igét használják – „Aki a szenvedés által az embert gyermekeddé fogadtad” (Elipandus, Epistula IV,11 PL 96,874) –, majd később tovább idézi a liturgikus szövegeket: „gyermekeddé fogadván nem irtóztál a test ruházatát felölteni, és a hívek szabadításáért nem volt megvetendő számodra a szolga alakjában üdvözíteni (azt) a kereszt mérlegén függve (Epistula IV,11 PL 96,875)”, mégis – ahogy mondottuk – ezeket a saját teológiai nézetei szempontjából értékelte. Noha előbb I. Adorján (Hadrianus) pápa az Institutio universalis kezdetű levelében elítélte Elipandus és Ascaricus adopcianizmusát, majd a II. nikaiai zsinaton keletkezett levélben is ítéletet mondtak a téves tanításról (Si tamen licet, DH 610–611), ennek ellenére hálásak vagyunk neki, mivel ezáltal fény derült arra is, hogy a Te Deum laudamus himnusz szerkesztői az ősi spanyol liturgiából kölcsönözték a „nem irtóztál a Szűz méhétől” részt, amelyet viszont szavatos teológiai környezetben értelmeztek, mégpedig az efezusi zsinat tételeinek fényében. Világosan fogalmaz ebben a kérdésben Poitiers-i Hiláriusz is: „Sokan vagyunk Isten fiai, de nem úgy, miként ez a Fiú, ő ugyanis igaz és sajátosan Fiú, származására nézve, és nem gyermekké fogadás révén, igazságban és nem névleges kinyilvánítás révén, születéssel és nem teremtéssel (…)” (De trinitate 3,11 PL 10,82).

Ilyen értelemben mondhatjuk, hogy a Te Deum himnusz szerkesztői a teológiai tévelygéseket olyan a szóhasználattal javították, és a helyes krisztológiai tételeket is olyan szóhasználattal vésték a hívek emlékezetébe, amely ismert volt számukra. Emellett a hittételeket helyes és következetes rendszerbe ágyazták, költői formában, mégpedig a Hitvallás mintájára.

Magyar Kurír