Az Eucharisztia ünneplése 155/3.

Amennyiben úrnapját csütörtökön ünnepeljük, úgy a kiegészítő zsoltárokat énekeljük a délelőtti, a délben mondott és a délutáni imaóra során is. A délelőtti imaóra második zsoltára a 121. (120.). E zsoltár a második felmeneteli, avagy zarándokének. Szerkezeti sajátossága, hogy a szólista, illetve szólisták énekére válaszol az ünneplő közösség, tehát responzoriális énekről beszélünk. Míg a 120. (119.) zsoltár köszöntő, addig ez az ének nagy valószínűséggel a templomtól való búcsúzás zsoltára, és jelenlegi formáját a fogság utáni időben nyerhette el. Elképzelhető, hogy zsoltárunk eredendően a család zarándokéneke, mintegy az apa és fiai közötti párbeszéd jellegű imádság volt.

A zsoltáros a pap áldását követően – Áldjon meg téged az Úr és őrizzen meg téged, ragyogtassa rád arcát az Úr és kegyelmezzen néked, fordítsa feléd arcát az Úr, s adjon békét tenéked! (Szám 6,24–26) – annak tudatában indul útnak, hogy a júdeai hegyvidéken (az élet viszontagságai) veszély leselkedik rá, ezért is bízza életét a teremtő, gondviselő és oltalmazó Úrra (vö. Ter 28,15). Az Úr a zarándok számára olyan, mint a hegy, a veszélyek pedig olyanok, mint az ingatag talaj, amely bizonyos szempontból az alvilág jelképe (a halálos veszedelmek). A Templom-hegyről lejövet éppen ez a kép ad erőt a zarándoknak (vö. Zsolt 48; 87). A veszély lehet vadállat, de lehetnek útonállók (vö. Lk 10,30), illetve azok a magaslatok, ahol idegen isteneknek állítottak oltárokat; ugyanígy az életet veszélyeztető tényezők között említi a perzselő napot (vö. 2Kir 4,19), illetve a holdat – idegen kultuszok képviselői –, amelyek a korabeli felfogás szerint káros hatással tudtak lenni az ember elméjére. 

Az Úr nem marad néma (vö. 1Kir 19,27), ő népének pásztora (vö. Zsolt 23; 80,2; MTörv 32,10; 1Pét 2,25). A zsoltáros valódi zarándok, úton lévő ember (homo viator), de vándorlása során soha sincs egyedül, a Pásztor az, aki vezeti: „Az én juhaim hallgatnak szavamra; én ismerem őket, ők pedig követnek engem, és én örök életet adok nekik” (Jn 10,27b–28; Jel 7,16). A Pásztor nem csak vezeti, hanem táplálja is: „Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm, zöldellő legelőkön adott nekem helyet, csöndes vizekhez vezetett engem. Felüdítette lelkemet, és az igazság ösvényein vezetett az ő nevéért. Járjak bár a halál árnyékában, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy. Vessződ és pásztorbotod megvigasztaltak engem. Asztalt terítettél számomra azok előtt, akik szorongatnak engem; olajjal kented meg fejemet, és kelyhem csordultig töltötted.” (Zsolt 23,1b–5)

Pásztorunk maga az angyali kenyér, a cibus viatorum.

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír