Az Eucharisztia ünneplése 161.

Úrnapja, és így az ünnepi zsolozsma általunk elmélkedésre és elemzésre szánt utolsó tétele a második esti dicséret Magnificat-antifónája: Ó szent vendégség, amelyben Krisztust vesszük, szenvedésének emlékét újból felidézzük, a lélek eltelik kegyelemmel, és megadatik nekünk a jövendő dicsőség záloga. Alleluja! Az antifóna valójában egy hosszabb imádság része, amelynek szerzője Aquinói Szent Tamás. Folytatása így hangzik: Ó, mily kedves, Uram, a Te lelked, amely, hogy a fiakban megmutassa édességedet, a mennyből adatott legédesebb kenyérrel, az éhezőket eltöltöd jókkal, a finnyáskodó gazdagokat pedig üres kézzel bocsátod el.

A skolasztikus teológus felidézi az utolsó vacsora eseményét, amely magában foglalja az Úr kereszthalálának misztériumát, és Isten országában nyeri el teljességét. Az Úr ígéretére, miszerint „Mondom nektek: mostantól nem iszom a szőlőnek ebből a terméséből addig a napig, amíg az újat nem iszom veletek Atyám országában” (Mt 26,29), azóta is emlékezik az Egyház (recolitur memoria Passionis eius). Teszi ezt annak tudatában, hogy

az Eljövendő (vö. 1Kor 16,22; Jel 1,4; 22,20) már ma jelen van a kenyér és a bor színe alatt, hogy táplálva éltessen minket a jövendő dicsőséges életre (futurae gloriae nobis pignus datur).

Az antifóna kapcsán nem tekinthetünk el Szent Ágoston gondolataitól, amelyeket a Beszédek Szent János evangéliumáról című művében jegyez le: „Ó, kegyesség szentsége! Ó, egység jele! Ó, szeretet köteléke!

Aki élni akar, van hol élnie, van miből élnie. Lépjen közelebb, higgyen, épüljön be a testbe, hogy életre keltsék!

Ne rettenjen vissza a tagok kötődésétől, ne legyen üszkös tag, amely megérdemli, hogy levágják, ne legyen torz, ami szégyellnivaló; legyen szép, legyen alkalmas, legyen egészséges, tartozzon a testhez, éljen az Istenben az Istentől, most dolgozzon a földön, azután uralkodjék a mennyben!” (XXVI,13)

Az imádságban megfogalmazott tanítás mély nyomot hagyott a Tridenti Zsinatnak a legszentebb Oltáriszentségről szóló határozatában is: „A mi Üdvözítőnk, mikor e világból az Atyához készült, akkor alapította e szentséget, amelyben az emberek iránt tanúsított isteni szeretetének gazdagságát mintegy kiöntötte, »csodáit örökre az emlékezetbe vésve« (Zsolt 110,4). Meghagyta, hogy ennek vételekor »az Ő emlékét« tiszteljük (vö. Lk 22,19; 1Kor 11,24), és az Ő halálát hirdessük, amíg el nem jön a világot megítélni (vö. 1 Kor 11,26). Úgy akarta azonban, hogy ezt a szentséget mint a lélek szellemi eledelét vegyék (vö. Mt 26,26), amellyel táplálkoznak és megerősödnek annak az életével élők, aki azt mondta: »aki engem eszik, maga is élni fog énáltalam« (Jn 6,57). És mintegy ellenméregül nyújtotta, hogy ez megszabadítson a mindennapi bűnöktől, és előre megvédjen a halálos bűnnel szemben. Ezenfelül azt kívánta, hogy ez legyen a mi eljövendő dicsőségünk és örök boldogságunk záloga, és jelképe annak az egyetlen testnek, amelynek Ő a feje (vö. 1Kor 11,3; Ef 5,23), s amelyhez mi, mintegy tagjaiként, akarata szerint a hit, a remény és a szeretet legszorosabb kötelékével kapcsolódjunk: hogy »mindnyájan ugyanazt valljuk és ne szakadozzunk pártokra« (vö. 1Kor 1,10).”

Aquinói Szent Tamás imádsága szép kapcsolatot teremt Mária hálaéneke és az Eucharisztia misztériuma között: esurientes reples bonis, fastidiosos divites dimittens inanes (Ad Sacrosanctum Sacramentum) – esurientes implevit bonis et divites dimisit inanes (Lk 1,53).

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír