Az Eucharisztia ünneplése 170/12a

„A diákonusoknak, »akik nem papságra, hanem szolgálatra kapták a kézföltételt« és jó hírnévnek örvendenek, Isten segítségével úgy kell viselkedniük, hogy fölismerjék: annak igaz tanítványai, aki »nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon«, és úgy volt tanítványai körében, »mint aki szolgál«. És a kézföltétel által kapott Szentlélektől megerősítve szolgálják Isten népét, közösségben a püspökkel és annak presbitériumával. Ezért atyjuknak tekintsék a püspököt, s legyenek segítségére neki és presbitériumának »az ige, az oltár és a szeretet szolgálatában«” – olvassuk a Redemptionis Sacramentum végrehajtási utasítás 34. pontjában.

A dokumentum szövege mélyen az apostoli Egyház önértelmezésében gyökerezik, és világosan tükrözi azt a krisztológiai alapot, amelyből a diakónusi szolgálat fakad. Ami elsőként megállapítható, az az, hogy a diakónus identitása nem pusztán funkcionális, hanem ontológiai (mégpedig az Egyház eucharisztikus közösségi önértelmezésének fényében): a kézföltétel szentségi aktusában részesedik Krisztus szolgai alakjában, aki „kiüresítette önmagát” (Fil 2,7). Szolgálata tehát nem alacsonyabb rendű, hanem az isteni szeretet megnyilvánulási formája, amelyben megmutatkozhat az igazi nagyság, a színlelés nélküli alázat. Vagyis a dokumentum világosan fogalmaz, ahogyan a Katolikus Egyház katekizmusa (KEK) is: non ad sacerdotium, sed ad ministerium (vö. KEK 1569). A szakaszban idézett szentírási szövegek és a rájuk való utalások közül különösen Jézus Krisztus kijelentése emelkedik ki, miszerint „nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon” (Mk 10,45). A diakónus ebbe a logikába kapcsolódik, ugyanis léte szentségi jel, amely Krisztus diakóniáját teszi jelenvalóvá az Egyházban: in persona Christi Servi, míg a pap in persona Christi Capitis végzi szolgálatát.

A Katolikus Egyház katekizmusának tanítása szerint

a diakónusok „a szolgálat szentségében részesednek” (vö. KEK 1569–1571), amely sajátos módon köti őket a püspökhöz és az apostoli küldetéshez.

Ez az egység nem pusztán jogi vagy szervezeti, hanem eucharisztikus természetű: az Egyház communiója – ahogy sorozatunk eddigi fejtegetéseiben már láttuk – a püspök körül valósul meg, aki az apostoli teljesség hordozója. A diakónus tehát nem autonóm szereplő, hanem a communio szolgája.

Az „ige, oltár és szeretet” hármassága külön is figyelmet érdemel. Ez a triász nem három különálló funkció, hanem az Egyház egyetlen misztériumának három dimenziója.

Az ige szolgálata (kerygma) az igazság közvetítése, amely Krisztusban testet öltött (kerygma-martyria); az oltár szolgálata az eucharisztikus áldozatban való részvétel (liturgia); a szeretet szolgálata pedig ennek konkrét, karitatív megvalósulása (diaconia). A történelem során időnként felborult az egyensúly, eltolódtak a hangsúlyok, és noha a három dimenzió mindig belső egységet alkotott, mert mind az Eucharisztiából fakadt, a diakonátus eredeti eszméje kissé elhomályosult, és a papság felé vezető lépcsőfokká vált. A katekizmus kiemeli, hogy a diakónus feladatai közé tartozik a szegények gondozása és az adminisztráció is (vö. KEK 1571). A diakonátus előtt álló mai legnagyobb kihívás, hogy úgy tartsa meg sajátos identitását, hogy közben nem esik a klerikalizmus csapdájába.

Végül a püspökhöz való viszony „atyaságként” való leírása az Egyház szentségi struktúráját világítja meg. Ez nem pusztán hierarchikus alávetettség, hanem mélységeiben spirituális rend, amelyben az apostoli folytonosság és az egység biztosítva van. A diakónus így válik a Krisztus által alapított rend látható jelévé: alázatos szolgálatában az Egyház isteni eredete ragyog fel. Fontos viszont kiemelnünk, hogy a diakónus szolgálata a püspökhöz és annak presbitériumához kapcsolódik, tehát ebben az egységben szemléljük és értelmezzük. A II. Vatikáni Zsinat Lumen gentium kezdetű dogmatikus konstitúcójának 29. pontja szerint a diakónus a püspök közvetlen segítsége, de a plébániai struktúrában a papokkal szoros egységben dolgozik.

Fotó: Kling Márk/Kaposvári Egyházmegye

Magyar Kurír