Az Eucharisztia ünneplése 170/12b

Előző írásunkban (170/12a) említettük, hogy a diakónus alakját az Egyház nemcsak egy szolgálati funkció hordozójaként szemléli, hanem Krisztus misztériumának különleges tükröződéseként. A diakonátus belső lényege ugyanis nem valamiféle szervezeti szükségszerűségből fakad, hanem magából az Úr szívéből, aki ezt mondja önmagáról: „Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mk 10,45; vö. Mt 20,28).

Jézus nem pusztán egyszerű erkölcsi példát állít elénk, hanem feltárja Isten benső életének misztériumát. Isten hatalma Krisztusban szolgáló szeretetként jelenik meg.

A Golgotáig hozzánk lehajló szeretet az a viszonyítási pont, ahol az ember először érti meg igazán az isteni nagyságot.

Ezért mondhatja Jézus az utolsó vacsorán: „A nemzetek királyai uralkodnak a népeken, és akiknek hatalmuk van fölöttük, jótevőknek hívatják magukat. Ti azonban ne így tegyetek, hanem aki nagyobb köztetek, legyen olyan, mint a legkisebb, és aki elöljáró, legyen olyan, mint a szolga. Mert ki nagyobb: az, aki az asztalnál ül, vagy az, aki felszolgál? Nem az, aki az asztalnál ül? Én mégis úgy vagyok köztetek, mint aki szolgál.” (Lk 22,25–27) Az utolsó vacsora terme így válik az Egyház diakóniai önértelmezésének helyévé. A lábmosás mélyen megérintő gesztusa (vö. Jn 13,1–15) az Eucharisztia áldozati szeretetének krisztusi példája.

A diakónus liturgikus szolgálata, amely az oltár körül teljesedik ki, ebbe a krisztusi önátadásba kapcsolódik be, segítve a hívők közösségét abban, hogy a szentmisében megjelenő golgotai áldozatot a mindennapi szolgálat életformájára váltsák.

Az Apostolok cselekedeteiben a hét férfi kiválasztása (vö. ApCsel 6,1–6) az egyházi rend szentségének első fokozata, a diakonátus intézményesülésének bibliai alapja. Ez a szolgálat – amely elválaszthatatlan az igehirdetéstől és a liturgiától – az Egyház egészének karitatív küldetését hivatott szentségi módon képviselni a püspök vezetése alatt.

A diakónus küldetése az apostoli közösségben és az apostolok köré gyűlt közösségben bontakozott ki. „A püspökökkel és diakónusokkal együtt” (Fil 1,1) – írja Szent Pál apostol, jelezve, hogy

az Egyház rendje nem világi hatalmi struktúra, hanem communio.

A diakónus a püspökkel és a presbitériummal egységben szolgálja az Igét, segíti az oltár liturgiáját és vezeti a szeretetre szorulók megsegítését. Az igehirdetésben Krisztus szava hangzik fel; az Eucharisztia ünneplésekor, melyben a pap in persona Christi Capitis mutatja be az áldozatot, a diakónus liturgikus feladataival segíti a szent cselekmény teljességét, míg a szegények és szenvedők szolgálatában Krisztus irgalmasságát teszi jelenvalóvá a közösség számára (vö. Mt 25,31–46). Így válik nyilvánvalóvá az Egyház mély igazsága: benne a tekintély végső értelme nem az uralom, hanem a keresztről ragyogó szeretet szolgálata.

Fotó: Kling Márk/Kaposvári Egyházmegye

Magyar Kurír