Az Eucharisztia ünneplése 170/12c

A diakónusok szentelése során is szó esik szolgálatuk sarokköveiről, amelyekről a Redemptionis Sacramentum, valamint a Lumen gentium kezdetű dokumentumokban olvashatunk. Elsősorban az Egyház szolgálatára, a papi rend segítésére és a keresztény nép javára gyakorolják tisztségüket, alázatos szeretettel. A szentelés szertartása során a püspök a következőket kérdezi a szentelendőktől: „Akarjátok-e a hit titkát (mysterium fidei) – amint az Apostol mondja – tiszta lelkiismerettel megőrizni, és ezt a hitet az Evangélium és az Egyház hagyománya szerint szóval és tettel hirdetni?” Valamint: „Akarjátok-e életmódotokat Krisztus példájához szüntelenül igazítani, akinek Testét és Vérét az oltáron érinteni fogjátok?”

A felszentelő imában a következők hangoznak el: „e kiválasztott férfiakra imádság és kézrátétel által az asztalszolgálatot bízták (mensarum ministerium)”, majd ezzel szerves egységben a szertartás a liturgikus dimenziót is megnyitja: „akik majd szent oltárodnál szolgálnak (quos tuis sacris altaribus servituros)”.

Mindezeket megvilágítják a püspök homíliájának sorai: „A Szentlélek ajándékától megerősítve a püspöknek és presbitériumának nyújtanak segítséget, az ige, az oltár és a szeretet szolgálatában mindenkinek szolgái lesznek. Miután az oltár szolgáivá lettek, hirdetni fogják az evangéliumot, előkészítik az áldozati adományokat (sacrificium), s az Úr Testét és Vérét kiszolgáltatják a híveknek. (…)

A még az apostoloktól örökölt kézrátétel által felszentelve és az oltárhoz szorosabban fűződve, a püspök vagy a plébános nevében a szeretet szolgálatát fogják ellátni.” 

Mindezek alapján felhívnám a figyelmet a mysterium fidei kifejezésre. A liturgikus szövegek közvetlenül Szent Pálra (vö. 1Tim 3,9), valamint az evangéliumra és az Egyház hagyományára utalnak.

Ebben a kontextusban a hit titka a Krisztusban kapott teljes kinyilatkoztatás, amelyet az Egyház sértetlenül őriz és ad tovább. Ez nem emberi találmány, hanem ránk bízott kincs (depositum fidei), amelyet a diakónusnak szavával és tetteivel hirdetnie kell.

Bár a mysterium fidei kifejezés a hitvallásra utal, a liturgia összekapcsolja azt az oltárszolgálattal: „akik majd szent oltárodnál szolgálnak”, és „akinek Testét és Vérét az oltáron érinteni fogjátok”. A hit titka így az oltár kontextusában elméletből eseménnyé válik, Eucharisztiává, Krisztus áldozatává (sacrificium), ami valóságosan jelenvalóvá lesz az oltáron, s amelyet a diakónus készít elő és oszt ki a híveknek. Végül a liturgikus szövegek megkövetelik, hogy a diakónusok ezt a titkot „tiszta lelkiismerettel” (in conscientia pura) őrizzék meg, és „szóval és tettel” hirdessék a szeretet szolgálatában (ministerium caritatis).

A hit titka tehát nem maradhat elvont elmélet, hanem a diakónus saját életmódja válik a titok hordozójává, amikor Krisztus, a Szolga példáját követi.

A diakónusi szolgálat lényegét ezért nem a puszta funkcionális struktúrákban találjuk, hanem abban a mély belső egységben, amely az Igét összeköti az Agapéval. Amikor a szertartás a mysterium fidei megőrzéséről kérdez, nem intellektuális elméletre utal, hanem a megtestesült Titokra, aki az oltáron önmagát adja. A diakónus, aki érinti az Úr Testét és Vérét, több mint egyszerű szociális munkás (mensarum ministerium), ő a liturgikus misztérium őrzője. Az Ige hirdetése és a caritas gyakorlása az oltárból fakad, és oda is tér vissza. A conscientia pura – a tiszta lelkiismeret – az a belső liturgikus tér, ahol a hit titka képessé válik arra, hogy verbo et opere, szóval és tettel átalakítsa a világot. A szeretet szolgálata így válik Krisztus követésévé, aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon. A diakónus az Egyház szívében a térdeplő teológia és a cselekvő szeretet élő ikonja.

Fotó: Kling Márk/Kaposvári Egyházmegye

Magyar Kurír