Az Eucharisztia ünneplése 170/9b

Az ókorban és a középkorban a vasárnapi szentmise után a laikus szolgálattevők szokás szerint elvitték az Eucharisztiát a távol maradóknak, különösen a betegeknek. Ebben az összefüggésben külön is foglalkozunk a viaticum kérdésével, amely azonban különbözik a betegek áldoztatásától, mivel azt kizárólag halálveszély esetén szolgáltatták ki. Elvileg – a körülményeket figyelembe véve – a viaticumot a kenyér és a bor színe alatt nyújtották a haldoklónak.

A világi és pogány használatban az „útravaló” vagy „útravaló élelem” olyan eledelt és pénzt (obulus) jelentett, amelyet Erebosz és Nüx fiának, Kharónnak, az alvilág révészének kellett megfizetni a Sztüx (Akhéron) folyón való átkeléshez. Néha egy obulust helyeztek a halott szájába, a nyelve alá.

A keresztény gondolkodás már kezdetektől fogva eltért a pogány szokásoktól: a keresztény viaticum az élőknek szól, nem a már halottaknak.

Sok zsinat és egyházi határozat tiltotta azt a mágikus gyakorlatot, hogy ostyát helyezzenek a halott szájába. E tilalom mélyen vallási indíttatású volt: a keresztény embernek nem kell megfizetnie az örök nyugalomba való átkelését. Azt kegyelemből kapja, minden érdem nélkül.

Az Eucharisztia nem váltságdíj, hanem az örök élet záloga, „mennyből alászálló kenyér”.

További jelentések is kapcsolódtak hozzá. Mivel a halált utazásnak (migratio ad Dominum) tekintették, a mennyei eledel segíti a keresztényt az átkelésben; a viaticum tehát „az utazók kenyere”. A bibliai utalások kézenfekvőek: midőn Illés próféta a Hóreb felé tartott, az angyalok táplálták (vö. 1Kir 19,5–8). Központi szerepet kap a Jn 6,54: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom az utolsó napon.” Szintén ide tartozik a Jel 3,20: „Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek. Ha valaki meghallja szavamat és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele vacsorálok, és ő énvelem.”

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír