Az Eucharisztia ünneplése 170/9d

A Tridenti Zsinat tanítását (DH 1694–1700; 1716–1719) követő liturgikus reformok annyira sikeresek voltak, hogy több mint három évszázadon keresztül nem is történik jelentős változtatás a betegek kenetének szertartásában. A 20. század elején azonban két nagy szellemi erő, igény találkozik és erősíti egymást: a liturgikus mozgalom, valamint a gyakori szentáldozás szorgalmazásának mozgalma, amelyet Szent X. Piusz pápa erőteljesen támogatott.

A tényleges fordulat a liturgikus mozgalom harmadik szakaszára tehető, és elsősorban Dom Lambert Beauduin tevékenységéhez fűzhető, aki az 1948-as vanves-i liturgikus találkozón felszólalva szorgalmazta a betegek és a haldoklók liturgiájának visszatérését az eredeti hagyományokhoz. Számára ez elsősorban a betegek és a haldoklók szentségei eredeti sorrendjének visszaállítását jelentette: a bűnbocsánat szentségét, a betegek kenetét, valamint a haldoklók számára a szent útravalót (viaticum). Ez utóbbi felvételének alapvető feltétele ilyen értelemben a tulajdonképpeni halálveszély lett, és nem feltétlenül a betegség. Egy kockázatos műtét, egy veszélyes szülés vagy a halálos ítélet is olyan helyzet, amelyben a viaticum kiszolgáltatható. Dom Beauduin hangsúlyozta, hogy a viaticum kötelező volta végig fennmaradt az Egyház történetében. A viaticumot „publice atque honorifice” (nyilvánosan és tiszteletteljes módon) kell kiszolgáltatni, mivel ez az Egyház liturgiája, és nem pusztán egyéni jámborsági aktus. Az Egyház liturgikus reformja ezzel megérkezett a II. Vatikáni Zsinat küszöbére.

1963-ban a II. Vatikáni Zsinat Sacrosanctum concilium liturgikus konstitúciója helyreállította az eredendő rendet: a betegek számára a betegek kenetét, a haldoklók számára pedig a viaticumot (SC 73–74). A De cultu mysterii Eucharistici (1967. május 25.) rendelkezés hangsúlyozza a viaticum jelentőségét, és szól az Eucharisztia ünnepléséről a betegágy mellett. Ezzel helyreáll egy gyakorlat, amely majdnem ezer éven keresztül szunnyadt. A rendelkezés szerint a beteg házában bemutatott szentmise lehetővé teszi a két szín alatti áldozást mind a beteg, mind a jelenlévők számára, és erősíti a szertartás egyházi-közösségi dimenzióját: a keresztény ember az Egyház közösségében és az Egyházzal közösségben hal meg (De cultu mysterii Eucharistici, 32,6 és 39).

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír