Az Eucharisztia ünneplése 170/9e

Az új, ma is hatályos szertartásrend Ordo unctionis infirmorum eorumque pastoralis curæ néven 1972-ben jelenik meg. A szertartáskönyv fejezeteinek felosztása és sorrendje a zsinat alapvető szándékát tükrözi: a betegek lelkipásztori látogatása, gondozása, az Eucharisztia szentségében történő részesítése, a kiengesztelődés szolgálata, a betegek kenete, végül pedig a viaticum (szent útravaló) és imádságok a haldokló(k)ért. Egyetlen kivételt találunk ebben a sorrendben, amely kiemeli az Eucharisztia fontosságát viaticum formájában: ha közvetlen halálveszély áll fenn, a viaticum megelőzi a betegek kenetét (Prænotanda 30.).

A szertartáskönyv előnyben részesíti azt a formát, amely szerint a viaticumot eucharisztikus ünneplés (szentmise) keretében szolgáltassák ki a haldokló otthonában, családi körben. Ennek okai: a szentáldozás két szín alatt történő kiszolgáltatása és a szertartás közösségi jellege. Amennyiben a haldokló beteg nem képes magához venni az Eucharisztia kenyerét, akkor az Eucharisztiát a konszekrált bor formájában veheti magához. Amennyiben erre még képes, a haldokló a szentáldozás előtt megújítja keresztségi hitvallását (Prænotanda 28.), ez pedig kapcsolatot teremt az első „átlépéssel”, vagyis a keresztséggel. Egyébként a keresztség misztériumát már a szertartás kezdetén használt szenteltvíz is felidézi. Pap hiányában a viaticumot diakónus vagy erre felhatalmazott laikus is kiszolgáltathatja (Prænotanda 29.).

A szertartásrend a viaticum tekintetében ezáltal a II. Vatikáni Zsinat liturgikus konstitúciójának döntéseit ülteti a gyakorlatba. Ilyen értelemben különbség figyelhető meg az korábbi ordo és a zsinat utáni rítus között. Először is, a viaticumot már nem a temetés rítusához kapcsolódóan – sok Rituale így közölte –, hanem a betegek szentségeinek rendjénél találjuk. Ezért is használja a Praenotanda következetesen a „beteg” kifejezést a szent útravalót fogadó személyre. Illetve a Praenotanda 27. pontja arra kéri a szolgálattevőket, hogy ne halogassák a viaticum kiszolgáltatását: jobb, ha a betegek még teljes tudatuk birtokában részesülnek ebben a szentségben. Így a II. Vatikáni Zsinat óta a viaticum igazi „alanya” a haldokló beteg, aki még tudatánál van.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír