Az Eucharisztia ünneplése 171/1

A Redemptionis Sacrtamentum kezdetű instrukcióban olvassuk: „A szentmise ünneplése – mint Krisztus és az Egyház cselekedete (actio) – a teljes keresztény élet középpontja mind az egyetemes, mind a részegyház, mind pedig az egyes hívők számára, akiket »a rendek, a tisztségek és a tényleges részvétel különbözősége szerint különböző módon érint. Ezáltal a keresztény nép – mint választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul lefoglalt nép – megmutatja összefüggő és hierarchikus tagozódását«.

A hívők általános papsága (sacerdotium commune) és a szolgálati vagy hierarchikus papság, ámbár lényegileg és nemcsak fokozatilag különböznek egymástól, mégis egymásra irányulnak; mindegyik a maga sajátos módján ugyanis Krisztus egyetlen papságából részesedik«” (36).

A gyümölcsöző részvételről szóló fejezet elemzését a biblikus háttér és alap vizsgálatával kezdjük. Amennyiben a Szentírást nem egymástól elszigetelt szövegek gyűjteményeként, hanem Isten kinyilatkoztatásának egységes történeteként szemléljük – ahogyan azt az apostoli hagyomány, az egyházatyák és a II. Vatikáni Zsinat tanítja –, akkor világosan kirajzolódik előttünk az üdvtörténet csodálatosan szép és nagy íve. Az instrukció szempontjából tekintsük át ennek az ívnek a Sínai-hegytől a Golgotán át egészen az Egyház eucharisztikus oltáráig tartó szakaszát. Ez az út az egyetlen, Krisztus személyében beteljesedő papság misztériumához vezet el minket, amely az Ószövetség előképeiből kiindulva, az Újszövetség által elbeszélt eseményekben nyeri el beteljesedett valóságát.

Minden Isten kezdeményezésével veszi kezdetét. A Sínai-hegynél az Úr ezt mondja Izraelnek: „Most azért, ha hűségesen engedelmeskedtek szavamnak és megtartjátok szövetségemet, saját tulajdonommá teszlek titeket minden nép közül – ámbár enyém az egész föld. Papi királysággá és Istennek lefoglalt, szent nemzetté lesztek nékem. Ezeket a szavakat kell hirdetned Izrael fiainak.” (Kiv 19,5–6) A héber mamlehet kohanim kifejezés nem egy elkülönített papi kasztot jelöl, hanem az egész szövetségbe kapcsolt nép hivatását.

Izrael arra kap meghívást, hogy az egész emberiség nevében éljen Isten színe előtt, tanúságot tegyen szentségéről, és a népek között közvetítse jelenlétét.

A választott nép papi küldetése tehát kezdettől fogva missziós és közösségi természetű volt.

Az aranyborjú imádatának bűnével (vö. Kiv 32) azonban a nép megmutatta az ember hűtlenségét és a bűn pusztító erejét. A szövetség megsérült, ezért a kultusz rendje is új formát öltött. Lévi törzse különleges szolgálatot kapott (vö. Kiv 32,26–29; MTörv 10,8), Áron házát pedig papi szolgálatra rendelte az Úr (vö. Kiv 28–29). Ez nem Isten eredeti tervének visszavonása, hanem irgalmas pedagógiája és alkalmazkodása a bűn által megsebzett ember állapotához. A levita papság feladata, hogy a szövetség kultuszát őrizze, és a kiengesztelődés szolgálatát végezze mindaddig, amíg el nem érkezik a Főpap.

Az Ószövetség egész kultusza és papsága ezért előkép marad. A zsidókhoz írt levél ezt a legnagyobb világossággal fejti ki: a földi szentély és áldozatai csupán „árnyéka” voltak a mennyei valóságnak (vö. Zsid 8,5; 10,1). Az állatáldozatok nem tudták véglegesen megtisztítani az ember lelkiismeretét, hanem újra és újra emlékeztettek a bűnre (vö. Zsid 10,1–4).

Amit a régi szövetség intézményei csak előre jeleztek, azt Krisztus, az egyetlen tökéletes Főpap egyszer s mindenkorra beteljesítette és újjáteremtette.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír