Az Eucharisztia ünneplése 171/6

Az előző rész tanítása (171/5) elvezet bennünket a II. Vatikáni Zsinat Lumen gentium (LG) dogmatikus konstitúciójának 10. pontjában megfogalmazott egyik alapvető különbségtételhez, amelyet korábban már érintettünk (171/3). Az Egyházban létezik a hívők egyetemes papsága és a szolgálati, vagyis hierarchikus papság. A kettő nem azonos, és nem csupán fokozati különbség választja el őket egymástól: lényegükben és feladatukban különböznek. Ugyanakkor mindkettő Krisztus egyetlen papságában részesedik, és egymásra van rendelve. „Míg a hívek királyi papsága és a szolgálati, vagyis hierarchikus papság lényegükben és nemcsak fokozatban különböznek, mégis egymásra vannak rendelve” (LG 10).

A hívők egyetemes papsága abban valósul meg, hogy Krisztushoz kapcsolódva egész életüket lelki áldozatként Istennek ajánlják, részt vesznek Krisztus papi, prófétai és királyi küldetésében, tanúságot tesznek az evangéliumról, és a világban Isten országának szolgálatára törekszenek. A szolgálati papság ezzel szemben a Szent Rend szentségében Krisztusnak, az Egyház Fejének sajátos szolgálatára rendeli a felszentelt személyt. A felszentelt pap Krisztus nevében és személyében szolgálja az Egyházat, különösen az evangélium hirdetésében, az istentiszteletben és a szentségek kiszolgáltatásában.

A két papság tehát nem egymással versengő vagy egymást helyettesítő valóság, hanem ugyanannak az egyetlen krisztusi papságnak különböző módon való részesedése.

Ezért válik világossá az Eucharisztia központi helye az Egyház életében. Az Eucharisztia ünneplése nem egyszerűen a keresztény közösség legfontosabb vallási szertartása, hanem Krisztus húsvéti misztériumának szentségi ünneplése, amelyben Krisztus valóságosan jelen van, és amelyből az Egyház állandóan él és épül. Az Egyház az Eucharisztiából él, mert Krisztusból él. Az Eucharisztiában ugyanis nem pusztán egy múltbeli eseményre vagy egy történeti vallási személyre emlékezünk: Krisztus, az Egyház élő Ura, Szentlelke által jelenvalóvá teszi és az Egyház számára megnyitja megváltó áldozatának misztériumát. Ezért az Eucharisztia az Egyház életének „forrása és csúcspontja” (vö. LG 11; Sacrosanctum concilium 10).

Ha az Eucharisztia az Egyház életének középpontja, ebből következik a szolgálati papság sajátos jelentősége is. A pap személyét nem lehet pusztán szociológiai vagy funkcionális szempontból meghatározni. A pap nem egyszerűen vallási szakember, közösségi vezető, szervező vagy lelki segítő. Ezek közül több feladatot is végezhet, de papi identitásának legmélyebb forrása nem ezekben található.

A pap a Szent Rend szentsége által sajátos módon részesedik Krisztus egyetlen papságában, és szentségi szolgálatot kap Krisztus és az Egyház szolgálatára. Ez a szolgálat az Egyház építésére és Isten népének megszentelésére irányul.

Ezt világítja meg a Presbyterorum ordinis 2. pontja is, amely a szolgálati papságot Krisztus küldetéséhez kapcsolja. Krisztus az Egyházban egyeseket sajátos szolgálatra rendel, hogy az apostolok küldetésében részesedve hirdessék az evangéliumot, összegyűjtsék Isten népét, megszenteljék és vezessék azt. A pap tehát nem önmagát képviseli, és nem saját vallási tekintélyének érvényesítésére kap küldetést, hanem Krisztus szolgájaként és az Egyház nevében végzi azt a szolgálatot, amelyre a Szent Rend szentsége felhatalmazza.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír