Az Eucharisztia ünneplése 171/9

Az Eucharisztia misztériumából forrásozik a plébánia helyes teológiai értelmezése is. A plébánia nem egyszerűen emberek csoportja, akiknek közös a vallási érdeklődésük. Nem klub vagy civil szervezet, nem kulturális egyesület, és nem is pusztán lelki segélyt nyújtó pszichológiai vagy mentálhigiénés központ. A plébánia a részegyházon belül, meghatározott és tartósan fennálló közösségként szerveződő hívő közösség, amelynek lelkipásztori gondozását a megyéspüspök felügyelete alatt a plébános látja el. Az Egyház konkrét helyi megvalósulása, amely az egyetemes Egyházzal való közösségben él.

Amikor tehát a hívek vasárnap összegyűlnek a templomban, nem egyszerűen „a saját közösségük” rendezvényére érkeznek. Krisztus Egyháza gyűlik össze azon a helyen: az egyetlen Egyház, amely a helyi közösségben is jelen van és működik.

A helyi közösség sajátosságai, története, hagyományai, kapcsolatai és személyes viszonyai mind valóságosak és fontosak, de önmagukban nem határozzák meg az Egyház identitását. A plébániai közösség identitásának végső alapja Krisztus, aki az Egyházat igéje és szentségei által egybegyűjti, élteti és küldetéssel bízza meg.

Ezért az Eucharisztia egyúttal az egyházi közösség életének és hitelességének próbája is.

Ahol Krisztus Eucharisztiája valóban a középpontban áll, ott a közösségnek túl kell lépnie a pusztán emberi rokonszenveken és ellenszenveken.

Az Eucharisztia ugyanis nem azt kérdezi elsőként, hogy ki kivel van jóban, ki melyik csoporthoz tartozik, kinek milyen véleménye van, vagy ki milyen személyes kapcsolatot ápol a közösség többi tagjával. Ez különösen fontos egy olyan korban, amelyben az emberi közösségeket egyre inkább a választás, az önazonosság és a személyes preferenciák logikája határozza meg. Az ember ma könnyen úgy tekint egy közösségre, mint amelyhez addig tartozik, amíg az megfelel az igényeinek. A plébánia azonban nem ilyen közösség. A keresztény nem azért tartozik Krisztus Egyházához, mert mindenben egyetért annak minden tagjával, és nem is azért, mert minden lelkipásztori döntést kellemesnek vagy személyesen kedvezőnek talál. Az egyházi közösséghez tartozás Krisztushoz fűződő kapcsolatunkból és a hitben, a szentségekben, valamint az egyházi közösségben való részesedésünkből fakad; ez pedig a kölcsönös szeretet és a közösség építésének felelősségére is kötelez.

Ennek a logikának a fényében a liturgia felszabadító valóság és esemény, mert nem nekünk kell létrehoznunk: ajándékként kapjuk.

Az Egyház hitében részesedünk, Krisztus egyetlen áldozatának szentségi megjelenítésébe kapcsolódunk bele, az Egyház imájával imádkozunk, és a Szentlélek működése által egyre mélyebben épülünk Krisztus testébe. A liturgia tehát nem a közösség önkifejezésének eszköze, hanem Isten üdvözítő cselekvésének és az Egyház válaszának szentségi eseménye.

Ez ad magyarázatot arra is, hogy a hívek teljes, tudatos és tevékeny részvétele miért nem azonos a liturgikus feladatok sokaságával.

A legmélyebb részvétel nem feltétlenül az, amikor valaki láthatóan tevékenykedik, hanem amikor hittel és az Egyház szándékával összhangban belép abba a misztériumba, amelyet az Egyház ünnepel.

Lehet valaki lektor, kántor, ministráns vagy más szolgálattevő, és belsőleg mégis távol maradhat az Eucharisztiától. Ugyanakkor lehet valaki jelen csendben, és mély hittel kapcsolódhat Krisztus áldozatához. A kettő természetesen nem áll egymással szemben: a külső szolgálat és a belső, hitből fakadó részvétel ideális esetben egymást erősíti. A külső tevékenység azonban nem helyettesítheti a hitet, ahogyan a belső elmélyülés sem teszi fölöslegessé a liturgia közös ünneplésében való, a személy hivatásának és szerepének megfelelő részvételt.

A liturgikus részvétel végső célja ugyanis nem az, hogy a szertartás „minél aktívabb” legyen, hanem az, hogy a hívek Krisztusban, a Szentlélek által egyre teljesebben kapcsolódjanak Istenhez, és életüket is egyre inkább Krisztus önátadásához igazítsák.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír