Az Eucharisztia ünneplése 87.

Téged, Isten, dicsérünk, téged Úrnak vallunk! – imádkozzuk az első versben. A Te Deum laudamus kezdetű himnusz I. része egyrészt követi a Szentírás zsoltárainak (vö. Zsolt 136; 148) és hálaadó énekeinek (vö. Sír 51; Dán 3,52–56) szerkezetét, másrészt, ahogy korábban mondtuk, hasonlít a Dicsőség a magasságban Istennek! kezdetű himnuszhoz és egy eucharisztikus ima bevezető részéhez.

A Bangor Antiphonale tanúsága szerint himnuszunkat a 113. zsoltár kezdősorai vezetik be: „Dicsérjétek az Urat, szolgái (pueri=gyermekek)! Dicsérjétek az Úr nevét!” (Zsolt 113 (112.),1) Ilyen értelemben – és ezt az értelmezést részesíti előnyben Szent Ágoston is (En. in Ps. 112,1) –, az Isten dicséretének alapfeltétele a gyermeki lelkület (vö. Mk 10,15). Ennyiben a Te Deum éneklését is a gyermeki lelkületnek kell jellemeznie.

A himnusz első versszaka Isten Úrként való megvallásáról és dicséretéről szól. Szentírási háttérként az alábbi szakaszt emeljük ki: „Majd áldotta az Urat az egész sokaság előtt, és mondta: Áldott légy, Uram, atyánknak, Izraelnek Istene mindörökkön örökké. Tiéd, Uram, a fenség, a hatalom, a dicsőség és a győzelem: tiéd a dicséret, mert minden, ami az égben s a földön van, a tiéd; tiéd, Uram, a királyság, és te vagy valamennyi fejedelem felett. Tiéd a gazdagság, tiéd a dicsőség, te uralkodsz mindenen, a te kezedben van az erő s a hatalom, a te kezedben van a nagyság s az uralkodás mindenen. Ezért most hálát (confitemur tibi) adunk neked, Istenünk, és dicsérjük (laudamus) hatalmas nevedet” (1Krón 29,10–13) – olvassuk a Krónikák 1. könyvében. Megjegyezzük, hogy a héber nyelvű Szentírás ránk maradt szövegében a modim (jada ige: dobni, vetni) szó csak itt fordul elő, és a hála kifejezését jelenti. Emellett a Krónikák 2. könyvében, illetve a Királyok 1. könyvében is megtaláljuk hálaadó himnuszunk bibliai hátterét: „Ha bezárul az ég, és nem hull eső a földre a nép bűnei miatt, de aztán, minthogy sanyargatod őket, könyörögnek hozzád ezen a helyen s vallják nevedet, s megtérnek bűneikből (…).” (2Krón 6,26; vö. 1Kir 8,33; 18,39) 

A prófétai írások között is találunk Istent Úrnak valló és dicsőítő sorokat: „(…) mert te, az Úr vagy a mi Istenünk, és mi, Urunk, dicsérünk majd téged!” – olvassuk Báruk próféta könyvében (Bár 3,6; vö. Iz 63,14; Zsolt 72,19). De nem mehetünk el szó nélkül a három ifjú dicsőítő éneke mellett sem: „Áldott vagy, Urunk, atyáink Istene! Dicséretre méltó, dicsőséges és mindenekfölött magasztos mindörökké! Áldott a te dicsőséges szent neved, dicséretre méltó, és mindenekfölött magasztos mindörökké! Áldott vagy dicsőséged szent templomában, mindenekfölött dicséretre méltó és mindenekfölött dicsőséges mindörökké! Áldott vagy királyi trónodon, mindenekfölött dicséretes és mindenekfölött magasztos mindörökké! Áldott vagy, aki a mélységeket szemléled s a kerubok fölött trónolsz, dicséretre méltó és mindenekfölött magasztos mindörökké! Áldott vagy az ég erősségében, dicséretre méltó és dicsőséges mindörökké!” (Dán 3,52–56) Az ember, illetve az Isten népe mellett a természet is dicsőíti az Istent: „Isten dicsőségét beszélik az egek, és keze művét hirdeti az égbolt.” (Zsolt 19,2)

Magyar Kurír