Az eutanáziáról a hit fényében (II. rész) – Az aktív eutanázia keresztény szemmel

A cikksorozat a betegek világnapján (február 11.) megjelenő Új Emberben zárul, ezzel is jelezve, hogy az írások célja nem pusztán az ismeretterjesztés, hanem – a teológiai szemléletnek megfelelően – embertársaink szolgálata.  

A köznyelv az eutanáziát a boldog, a jó halál gyűjtőfogalmaként használja, amúgy teljesen tévesen. Eltekintve a motivációtól – amely lehet egészen alantas is, mint például a fajjavító eutanázia esetében –, az eutanázia lehet aktív: beavatkozással az illető személy halálát okozni, illetve passzív: be nem avatkozással okozni az illető személy halálát; ezen belül pedig nagyon leegyszerűsítve lehet direkt, ha az emberi élet megmenthető lenne, de mégsem teszünk semmit, valamint indirekt, ha nem állunk ellen a szükségszerűen, viszonylag rövid időn belül bekövetkező halálnak.

Jelen cikkben az aktív eutanázia kérdéskörét járjuk körül. Ennek társadalmi hátterét két bioetikai és világszemléletbeli modell közötti konfliktus adja. A keresztény szellemű és általában a deontológiai (tárgytól meghatározott) modellek abból indulnak ki, hogy a cselekvés milyen tartalmú. Az emberölés, vagyis az emberi élet kioltása például rossz, elvetendő. A liberális vagy a teleológiai (céltól meghatározott) modellek szerint pedig a cselekedet erkölcsi minőségét elsődlegesen nem a tartalma határozza meg, hanem a cselekvő személy szándéka, az, hogy a szubjektíven megválasztott célt szabadon és önként hajtja-e végre. E horizonton például az élet önkéntes eldobása vagy éppen az „alternatív szexuális magatartásformák” sem elvetendők akkor, ha motívumuk a szabad döntés.

Ez utóbbi modell az általános értékkel szemben gyakran részesíti előnyben az egyéni és utilitarista javakat, vagyis sokszor eleve adott előfeltételek szerint halad egy már bennfoglalt végkövetkeztetés felé. Ennek típuspéldája az aktív eutanázia nyugat-európai össztársadalmi elfogadtatása, mondván, nincs értelme kivárni az emberhez méltatlan halált, hanem helyette meg kell adni a lehetőséget a súlyos betegnek, hogy még értelmi képességei birtokában, szabadon és tudatosan döntsön életéről (és haláláról). Példánkból jól látható, hogy az előfeltételekben már eleve borítékolva van a következtetés: a hosszú haldoklás rossz, a szabad halál pedig értékes.

Ezen a téren tehát két világ- és értékszemlélet ütközéséről beszélhetünk: az egyik szerint az ember szabadon rendelkezhet a saját élete és halála fölött, míg a másik szerint nem vagyunk a magunkéi, az életünket Istentől kaptuk és egyedül ő veheti el, az ember csak korlátozottan rendelkezhet felette.

Amikor a keresztény erkölcstan elutasítja az aktív eutanázia minden formáját, nem egy hamis keresztény szenvedéskultuszt hirdet, hanem ahhoz a több ezer éves zsidó-keresztény hagyományhoz nyúl vissza, mely szerint az ember sem a másik ember, sem pedig a saját élete felett nem rendelkezhet autonóm módon:

az Úr az, aki él és éltet, az életet Istentől kapjuk, a felelősségünk abban áll, hogy a földi úton megfelelőképpen készüljünk elő az örök életre.

A jelenlegi társadalmi vitában számos érvet sorakoztatnak fel az aktív eutanázia mellett. Ezek közé tartozik az ember már említett autonómiához való joga, az, hogy nem kötelességünk szenvedni, véget lehet vetni az elviselhetetlen szenvedéseknek, lehet méltósággal meghalni. Gyakran halljuk ezeket. Ugyanakkor az az aktív eutanázia elleni érvek sokszor háttérbe szorulnak, pedig a kérdés sokkal összetettebb, mint pusztán egy igen vagy nem az emberi élet értelmességéről. Szükséges rámutatni arra, hogy

az orvos, a beteg és a társadalom tagjai között bizalmi viszony áll fenn: az orvos kötelessége a gyógyítás, a társadalom tagjainak feladata pedig az, hogy a szenvedést enyhítsék.

Az aktív eutanázia engedélyezése azt üzeni a betegeknek és az öregeknek, hogy a legjobb, amit tehetnek, ha eldobják maguktól az életet.

Szokták említeni a részvétet is: a kifejezés, ahogyan a szó etimológiája is mutatja, pontosan a küzdelemben való részvételt jelentené.

Nem azzal mutatjuk ki részvétünket (a latin compassio szó szerinti jelentése együtt szenvedés!), hogy segítünk eldobni az életet, hanem azzal, hogy a beteg mellett maradunk, ápoljuk, gondoskodunk róla.

Ehhez kapcsolódik az úgynevezett „gátszakadás” vagy „csúszós lejtő” veszélye. Ez az elv arra utal, hogy ha egy erkölcsi vagy társadalmi törvényt egy ponton meglazítunk, akkor a törvény általános érvénye kerül veszélybe. Jó példa erre Hollandia, ahol először azt mondták ki törvényileg, hogy az orvos nem követ el bűncselekményt, ha a fájdalomcsillapítás során betegét a halálba segíti, azután az asszisztált öngyilkosságot engedték meg (orvosi segítséggel véget vetni az életnek), majd pedig legalizálták a súlyos betegek számára az eutanáziát, amit 2014-ben az idősek és a kiskorúak számára is lehetővé tettek.

Emellett a halálkívánat manipulálható. Egy súlyos beteg, talán ítélőképességében is behatárolt személyt meg lehet győzni arról, hogy az élete immár értéktelen.

A kép, amelyet az ember saját magáról alkot, nem független attól, ahogyan a környezetében lévők tekintenek rá: az, hogy teherként vagy értékként jelenik meg számukra, és az ennek megfelelő pozitív vagy negatív értékítélet, amelyet a hozzátartozók képviselnek, beépül az önértékelésébe is.

Az aktív eutanázia éppen azokat a momentumokat kapcsolja ki, amelyek a földi búcsút emberivé teszik: a családi összetartozást és a beteg melletti döntést. Vagyis a társadalomnak nem az lenne a feladata, hogy gyors halált biztosítson, hanem olyan környezetet, amelyben valóban adottak a „méltó halál” feltételei: a lehetőleg fájdalommentes állapot, a rendelkezésre álló alapgondozás és a felkészítés a végső útra.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. január 28-i számában olvasható.