Az eutanáziáról a hit fényében (IV. rész) – A keresztény út a jó halál vonatkozásában

A cikksorozat a betegek világnapján (február 11.) megjelenő Új Emberben lezárult, ezzel is jelezve, hogy az írások célja nem pusztán az ismeretterjesztés, hanem – a teológiai szemléletnek megfelelően – embertársaink szolgálata.

Általános tapasztalat szerint az aktív, jellemzően orvosi eutanázia legalizálásának hívei kétirányú stratégiát alkalmaznak annak érdekében, hogy álláspontjukat a közvéleménnyel elfogadtassák. Egyrészt elmossák az aktív és a passzív eutanázia közötti szükséges különbségtételt, és az „eutanázia” gyűjtőfogalma alá válogatás nélkül sorolják be a legkülönbözőbb fogalmakat, mint például a kezelésről való lemondás vagy a kezelés abbahagyása, a nagy dózisú fájdalomcsillapítás esetleges életmegrövidítő hatásának elfogadása, az asszisztált öngyilkosság vagy a törvényileg engedélyezett, a páciens kérésére az orvos által elvégzett eutanázia. Másrészt megpróbálják az erkölcsi nyelvezet érzelmileg pozitív alapszavait, mint az együttérzés és az irgalom, az önrendelkezés és az autonómia, a céljaiknak megfelelő módon használni és átértelmezni.

A sajtókommunikációban a halál és az emberi méltóság kifejezések sajátos jelentésváltozásának lehetünk szemtanúi: e szemantikai stratégia szerint a „saját” és „méltó” halál fogalma központi jelentőségű. És bár a saját halál a legkevésbé ismerős az életben bekövetkező események közül, ma ez a kifejezés már azt a jogot hivatott jelenteni, hogy az ember autonóm módon határozhassa meg halálának módját, idejét és körülményeit, s ehhez igénybe vehesse az orvosok vagy az ápolószemélyzet segítségét, sok esetben függetlenül attól, hogy ők részt akarnak-e venni ebben, vagy a beteg ez irányú igényével lelkiismeretükben azonosulni tudnak-e.

Az aktív eutanázia, ami nem feltétlenül jelent boldog halált – hiszen csak természetfeletti horizonton vallható, hogy a halál hazatérés az Atyához, a nem hívő ember számára viszont a halál valamennyi formájában tragédia – napjainkban lehetőleg gyors és fájdalommentes halált, annak szabadon megválasztott módját és idejét jelenti.

A kortárs vita tehát nem egyszerűen erről a biológiai tényről szól, hanem egy világnézetről, vagyis a halált és a haldoklást tudom-e, sőt, merem-e egy gondolati sémában elhelyezni vagy sem.

A humánus és igényes élet végi gondozás meghagyja a haldoklónak a jogot a saját halálához, de nem a manipulált öngyilkosság, hanem a halál tudatos elfogadása értelmében, amelyet az orvosok és a hozzátartozók palliatív fájdalomcsillapítással és emberi közelséggel támogatnak. A haldoklók orvosi, emberi és spirituális-vallási gondozásának ez az integrált felfogása azon az antropológiai előfeltevésen alapul, hogy a haldoklás nem egyszerűen a vég, hanem maga is az élet része. A halál az élet befejezését jelenti, amelyet az embernek nem csupán passzívan kell elszenvednie, hanem tudatosan is el kell fogadnia. Az, hogy egy ember hogyan hal meg és hogyan teljesíti ezt a végső feladatot, sokat elárul életviteléről és világszemléletéről. Illetve fordítva,

szociáletikai szempontból az, ahogyan társadalmunk a haldoklókkal bánik, sokat elárul annak értékvilágáról és szemléletmódjáról.

Az aktív eutanázia pártolóinak stratégiája arra irányul, hogy az orvos által elvégeztetett aktív gyilkosságok feloldására vonatkozó igényüket elfogadtassák a nyilvánossággal mint olyan elkerülhetetlen intézkedést, amelynek célja a haldoklók megvédése a modern orvostudomány embertelen hatásaitól, illetve az értelmetlen és felesleges szenvedéstől. Az az igény, hogy békében halhassunk meg, vagy hogy a halált ne akadályozzák meg értelmetlen orvosi intézkedések, könnyen átalakulhat az orvosi beavatkozással történő, célzott halálgyorsítás gondolatává, amelyre az e téren Európában szinte zászlóshajónak számító Hollandiában már az eufemisztikus „életet befejező orvosi intézkedés” kifejezés is meghonosodott.

Tapasztalatok szerint súlyos betegségben és az életvégi állapotban gyakran jelentkezik az átmeneti halálkívánat, amelyre azonban súlyos tévút egyetlen megoldásként az élet elvételét/eldobását javasolni. A keresztény hospice-intézmények és maga a palliatív kezelési módszer azt hangsúlyozza, hogy az orvos feladata nem szűnik meg akkor, amikor már nem lát kilátást a gyógyításra a halálos betegség elleni küzdelemben: az életvégi orvosi ellátás eme formája, az orvosi és ápolói segítségnyújtás a haldoklásban, az orvos azon feladatából fakad, hogy akkor is enyhítse a szenvedést, amikor az egészség helyreállítása már nem lehetséges.

Minden orvosi intézkedésnek azt kell céloznia, hogy a haldokló ember számára lehetővé tegye az önrendelkezés és a személyes autonómia maximalizálását élete utolsó szakaszában (a végső útra való lelki felkészülés, a hozzátartozóktól való búcsúzás vagy az anyagi javak rendezése). Ehhez mindenekelőtt hatékony fájdalomcsillapításra van szükség, amely megszabadítja a beteget a tartós, elviselhetetlen szenvedéstől. A modern palliatív terápia ma már sok esetben lehetővé teszi, hogy a jól adagolt gyógyszereknek köszönhetően a beteg nagymértékben mentesüljön a fájdalomtól, anélkül, hogy farmakológiai ködbe kerülne.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. február 11-i számában olvasható.