Az a fontos, ami mögötte van – Korzenszky Richárd OSB Ég és föld című fotókiállításáról

Óriásinak látszó katicabogár araszol kifelé egy szép fehér virág szirmáról, hogy újra lendületbe jöjjön és elrepülhessen szabadon a nagyvilágba. Mi ez, ha nem a szabadság szimbóluma, a természet nyújtotta szabadságé, amely ma olyan sokszor kerül szóba, a teremtett világ védelmében. Amint belépünk a Semmelweis utcai Kolta Galériába, ez az első kép jobbra, amely szembeötlik a látogatónak. Pedig ez csak egy egyszerűnek mondható makro felvétel, de csak első ránézésre, elkapni a pillanatot már korántsem olyan egyszerű. Sok-sok megfigyelést és főleg türelmet igénylő foglalatosság a fényképezés, még akkor is, ha az ember hobbifényképész, mint amilyen Korzenszky Richárd bencés szerzetes, emeritus tihanyi perjel.

Szeptember 2-án, csütörtökön már fél 6 előtt gyülekezni kezdtek a kiállítás megnyitására érkező vendégek, meghívottak, a művészet iránt érdeklődők. Korzenszky Richárd OSB mintegy negyven színes, nagyméretű fotográfiájának bemutatójára készült. Jókedvűen fogadta az érkezőket, a sok arc között ismerősöket is lehetett látni, jöttek olyanok is, akik a Háló Közösségi és Kulturális Központ – S4 rendezvényire és kiállításaira rendszeresen el szoktak jönni.

„A fényképezés hozzátartozik az életemhez. Több mint hatvan éve. Már diákkoromban rácsodálkoztam a természetre. Osztálytársaim mondogatták: azt fényképezem, hogyan nő a fű…

Nem vagyok fotóművész. Látni vágyok, nem csupán nézni. A fényképezés ehhez segített és segít ma is: meglátni a látszólag jelentéktelen dolgok mögött rejtőző mélyebb valóságot.

Amikor vállalom a »nyilvánosságot«, azért teszem, hogy arra indítsak másokat: ne csak nézzenek, hanem lássanak. Vegyék észre a körülöttünk lévő csodát” – olvashattuk a kiállításon Korzenszky Richárd ars poeticáját.

A bencés szerzetes képeinek fő témája a madárvilág. Joggal, hiszen ki ne akarna szárnyalni? A másik, sokszor szereplő motívum a napfelkelte és a naplemente. De ezekről majd később…

A Galéria művészeti vezetője, Katkó Tamás fotóművész, művészeti tanácsadó köszöntötte elsőként a közönséget. Majd a Háló Közösség nevében Szeibert András szólt az egybegyűltekhez. „A Háló több mint harminc éve szervez találkozókat, fontos, hogy kapcsolatok jöjjenek létre, alapvető terepünk a Katolikus Egyház, de ökumenikusak vagyunk, színes társaság a miénk. A magyar és az egyetemes kultúra számunkra fontos, és olyan közegnek gondoljuk, ahol párbeszéd jöhet létre az emberek között, függetlenül világnézeti hovatartozásuktól.”

Azt is megtudhattuk, ki volt a névadója a Kolta Galériának: Kolta Magdolna, aki a Mai Manó Ház kurátora, a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatóhelyettese volt, és 2005-ben, fiatalon meghalt. Az alapítók számára nyilvánvaló volt, hogy róla nevezzék el a Galériát.

Majd a vendégek egy pohár bor elfogyasztása után helyet foglaltak a székeken, és beszélgetés kezdődött a fotós, Korzenszky Richárd és a Magyar Nemzet újságírója, Ditzendy Attila között.

A beszélgetés nemcsak a kiállításról szólt. Azt mondhatnánk, itt sokkal inkább egy életútinterjú készült. Hamar kiderült, hogy Korzenszky atya nagyon korán, már a gimnáziumban megszerette a fényképezést. Amikor arról kérdezte a moderátor, miért lett szerzetes, azt válaszolta: „Miért lettem szerzetesnövendék és miért nem állatorvos, mint a családban az elődeim? Vagy miért nem valamiféle filmes? Azt egyedül az Úristen tudja megmondani.” Mivel pannonhalmi diák volt, azt mondta: „Úgy éreztem, Pannonhalmán olyan emberekkel találkozom, akik a helyükön vannak. Semmi rendkívüli nem érintett meg. Pannonhalmának van szelleme. Tihanyban is ezt éreztem, hogy van genius loci.

Miért lettem szerzetes? Azért, mert egyszerűen úgy éreztem, hogy helyem van itt.”

Amikor egykori osztálytársaival találkozik, meg szokták tőle kérdezni, leginkább a nemrég elhunyt Jankovics Marcell: „Korzikám, van még fűnövés?” (Korzi volt az iskolai beceneve.) Mert, hogy „a Korzi azt fényképezi, ahogyan nő a fű” – szokták mondogatni, utalásképpen a bencés szerzetes természetben készült fotóira.

A fényképezés tudományáról figyelemre méltó gondolatokat mondott Korzenszky atya: „Eleinte fotóztam az osztálytársaimat, róluk felvételeket csináltam. Én különbséget teszek a felvétel, a kép és a fotó között. Valamikor régen, amikor elkészítettem az első színes diát, akkor az első harminchat kockás tekercsből szinte minden kép jó volt. Aztán a harmadik-negyedik sorozatnak csak a fele, aztán amikor már komolyabban fényképeztem, örültem, ha a tekercsen van egy fotó. Egy zarándokúton készítek körülbelül kétezer felvételt. Ebben a kétezerben van talán kettőszáz, amire azt mondom, hogy kép, és van talán egy vagy kettő, amire azt mondom, hogy fotó.”

A további beszélgetés során szóba kerültek Korzenszky Richárd szentföldi utazásai, volt belőlük legalább tizenhárom.

„Hagyjuk, hogy hasson” – idézte egyik pannonhalmi tanár kollégáját. – Nem az a fontos ilyenkor, hogy ki tud többet Izraelről,

nem ez a zarándokút lényege, hanem elmenni, ott lenni, fölnézni, érezni a szelet, a forróságot, vagy belekeveredni egy homokviharba.

Amikor megkérdezem a zarándoktársakat egy utótalálkozón, hogy mi volt a legemlékezetesebb az út során, épületet szinte senki nem nevez meg. Ellenben megnevez tájat, a Jordánt, a sivatagot, megnevezi esetleg a Holt-tengert, a virágokat, a magasra nőtt pálmát. Amikor zarándokutat tervezünk, arra törekszünk, hogy minél több természetélmény legyen benne, ahol fel tudjuk idézni azokat az eseményeket, amelyek valahol ott történtek, nem biztos, hogy pontosan kiszámítható, hogy hol, valahol mégis ott, ezen a földön.

A mostani kiállítása kapcsán így fogalmazott Korzenszky Richárd: „Ki-ki lát benne, amit lát, mindenki lássa meg a mögöttest, akinek szeme van.

A fotó attól lesz fotó, hogy nem arról szól, amit látok, hanem arról, ami mögötte van. Minden művészetnek valójában ez a lényege. Minden, ami van, nem önmagában létezik, hanem egy viszonyrendszerben.

Például a Hold előtt egy pók, mi az? Semmi. Illetve átfúrja a Holdat a repülő kondenzcsíkja. Mi az? Semmi. Lássak bele és olvassak ki belőle, amit akarok. Én nem írok képaláírásokat. Beszéljenek a képek önmagukért. Azért merek a nyilvánosság elé állni a képekkel, mert hátha van egy-két olyan kép, amin valaki elgondolkodik.”

A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusról szólva a nyugalmazott tihanyi perjel elmondta, hogy nagyszerű lehetőség arra, hogy megmutassuk ország-világ előtt, hogy számunkra van valami közös, valami fontos. És azt, hogy vagyunk. Nagy jelentősége van a tömegrendezvényeknek.

Közösség élmények nélkül nem létezik.

Közösség papíron nincs és interneten sincs, és zoomolni sem lehet, beszélgetni persze igen, információkat továbbadni, de hogy igazán érezzünk valamit, azt, hogy valamiért együtt vagyunk, arra nem alkalmas. Valami közünk van egymáshoz, valami összeköt minket. Az kellene, hogy ez nemzeti szinten is érzékelhető legyen, határok nélkül.

Szöveg és kép: Mészáros Ákos

Magyar Kurír