Az idők jelei – Gallai Péter és a Kaláka új albumáról

Gallai Péter régóta várt (és alaposan megkésett) szerzői lemeze, illetve a Kaláka együttes Kupaktanács című albuma úgy tud most metszően aktuális lenni, hogy mondanivalója igazából örökérvényű.

Gallai Péter egyike azon magyar rockbillentyűsöknek, akik hiába játszottak hírneves együttesekben, a legnagyobb slágereket többnyire nem nekik tulajdonítjuk. Vagyis: nem nyerhették el azt a megbecsülést, amit megérdemelnének. Az immár hét éve elhunyt Gallai még tinikorában alapította első együttesét, majd játszott a Nautilusban, a Bergendy zenekarban és később a Bikiniben, de legnagyobb dobása kétségtelenül a Piramis volt, amit Som Lajossal közösen vitt elképesztő sikerre. A Piramis generációs zenekar volt: nagyon értette a közönségét, dalainak időtállóságáról ugyanakkor legfőképpen Gallai gondoskodott. Zeneileg a csapat ugyanúgy küzdött azzal a sajátos kétarcúsággal, mint pályatársa, a Korál és Balázs Ferenc: az akkoriban divatos hard rock mellett mindkét szerző alapvetően inkább a lírához vonzódott. Nemes fényű balladáik kiállták az idő próbáját, s miközben Balázs Ferenc életművéből (sajnos szintén posztumusz) válogatás készült, Gallai szerzői invenciójának kiteljesedéséről csak idén, a friss lemezt hallgatva tudunk meggyőződni. A Szállj fel magasra! címet viselő korong nagyjából időrendben kalauzol végig minket a pályáján, s ha elvonatkoztatunk az összegyűjtött felvételek egyenetlen minőségétől, meglepően egységes kép rajzolódik ki előttünk. A lemez rögtön két, eddig még sosem hallott felvétellel indít: a Mondd el, szél, nekem a Nautilus-korszak dala, a Ne bántsd a madarakat pedig Piramis-rádiófelvétel. Mindkettő Gallai lírai érzékenységének szép példája, s egyúttal szelíd figyelmeztetés mindarra, amit kényszerűen immár a saját bőrünkön tapasztalunk. Ezután, némileg meglepő váltással, jórészt középtempós dalok következnek (Boldog ember, Valami új kell, A küszöbön ülve), bizonyítva a szerző zenei sokoldalúságát, s egyúttal azt is, hogy a Piramisban minden valószínűség szerint közösen dolgozhatták ki az alapötletek hangszerelését. A jellegzetes „Piramis-soundtól” eltávolodva ezután újra a líraiságé a főszerep (újabb Bikini-dalok), majd a Kováts Krisztával való zenei együttműködés gyümölcseiből kapunk kóstolót (A híd felé, Elvarázsolt kávéház, Öt perccel tíz előtt). A széles kitekintésű, élvezetes album végül Gallai Péter talán leghíresebb dalának koncertfelvételével búcsúzik. A Szállj fel magasra zeng fel még egyszer, utoljára a mennyei zenekarba költözés előtt.

Sokkal komolyabb közéleti töltete volt már akkor is, és éppen ezért nem jelenhetett meg a rendszerváltozás idején a Kaláka idén kiadott, Kupaktanács című albuma. Ha végigfutjuk a dallistát, egyértelművé válik, miért: a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tüntetések forgatagában meglehetősen veszélyesek voltak már a választott versek is. S nem is csupán néhány, a repertoárba pirulva elrejtett költeményről van itt szó: Kalákáék bizony koncepciózusan válogattak természetvédő, ökologikus töltetű verseket. Harminchat év kellett ahhoz, hogy a végeredmény végül napvilágot lásson. Már a lemezcím is ravaszul megtévesztő: ugyan mi felforgató lehet egy Weöres-meseversben? Gyanúnkat tovább altatja az első néhány megzenésítés, amely a természet idilli szépségét ecseteli a szokásos, kerekdallamú Kaláka-muzsikával. Az ötödik szám (Indiában, hol éjjel a vadak) aztán hirtelen tónust vált: József Attila verse a lemez kontextusában bravúrosan átértelmeződik a bibliai Bábel-történetté. S innentől egyre sötétebb színekkel fest az együttes: hol a természet haldoklásáról (Fókaaltató, A homok és a szél), hol az ember pusztító tevékenységéről (Beteg a tenger, A tettes nyomai, Eladod-e?) szólnak a dalok. Különösen megrázó az özönvíztörténetet feldolgozó Lesz-e bárka?, a környezetszennyezésről költői leltárt készítő Kártalom, az urbanizációt fekete humorral elmesélő Városmese vagy a vándormadarak riadt énekét furulyával utánzó Hol a fészek?

Az ökológiai válságot kozmikus távlatba helyező Utószó gyanánt után már csak a komor intés marad a jelenkornak (Tartamok, Nem bírta hát). A három évtizednyi távlat és 2026 nyarának vészes aszálya a szomorú bizonyíték arra, hogy bizony nem hallgattunk a prófétai hangra. Arra, amely csutkáig feltekert zúzás helyett szelíd, akusztikus muzsikával emelte meg az ólomsúlyú költeményeket. A Kaláka gazdag életművéből még csúcsokat is nehéz kiválogatni, de annyi bizonyos, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulója igazi aranykorszak volt számukra: a betlehemes album, a Villon-lemez és a Boldog, szomorú dal-koncert mellé odakívánkozik most már a Kupaktanács is.

Gallai Péter: Szállj fel magasra!, Moira, 72 perc, 2026;
Kaláka: Kupaktanács, Gryllus, 60 perc, 2026.

Szerző: Paksa Balázs

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. szeptember 6-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.