Az idősek és álmaik – Van-e helyük világunkban?

A gyorsan változó dolgok között szerepel az öregedés kultúrája is, hiszen az én nemzedékemből sokan együtt öregszenek a szüleikkel. Ez bizonyos szempontból gyönyörű tapasztalat, mert olyan szülő–gyermek barátságot tapasztalhatunk meg, amelyet az előttünk járó nemzedékek alig ismertek. De az éremnek van másik oldala is, mégpedig az, hogy a szüleink testi hanyatlása miatti szomorúság és negatív érzelmek hozzáadódnak a saját öregedésünk miatt érzett bánathoz. Egészen más dolog hetvenévesen megtapasztalni, hogy a szülőnk öregszik és készülődik az elmúlásra, mint harmincévesen.

Világszinten elfelejtettük, hogyan kell megöregedni és meghalni. Láttam meghalni a nagyszüleimet, és megtanultam jobban élni.

Ők tudtak meghalni, mert örökölték a „meghalás művészetét” a saját nagyszüleiktől és szüleiktől. Nem végeztek külön tanfolyamot, nem jártak pszichológushoz, a halál része volt az élet mesterségének.

„Félsz a haláltól, Pippo?” – kérdeztem egy idős barátomtól. „Ez egy „masciata” (ejtsd másátá), egy olyan dolog, amit mindenki megtesz: meg fogom tenni én is, vagyis ami mindenkivel megtörténik, meg fog történni velem is” – felelte.

A „masciata” szó az ascoli nyelvjárásban (és néhány közép–dél-olasz vidéken) annyit jelent, mint ügy, dolog, mesterség. „Fare le masciate”, mondják az asszonyok, amikor vár rájuk a házimunka.

Szomorú és igazságtalan azonban úgy megöregedni és meghalni, hogy közben a mobiltelefonok és a tévék előtt ülünk,

amelyek műsorai egyre inkább kizárólag az idősek piacára készülnek: tele túlzottan kíváncsiskodó bűnügyi hírekkel és ostoba vetélkedőkkel, amelyek ezenfelül a szerencsejáték kultúráját is táplálják, ráadásul közpénzből.

Nyugati civilizációnk egyik nagy szegénysége, hogy megfosztotta az időseket attól az örömtől, hogy nap mint nap láthassák az unokáikat (és a gyermekeiket). Ez olyan kollektív nyomorúság, amelyet még nem tudatosítottunk magunkban teljesen. Átfogó háborút indítottunk a család ellen, még ha gyakran érthető jogok érvényesítéseképp is, de közben túlságosan alábecsültük azt a hatalmas életfájdalmat, amelyet ezzel minden korosztályban előidézünk.

Az öregedés kezelése fontos és kényes kérdés a közösségekben is. Aki egy karizmatikus közösségben él, vagy azt vezeti, annak etikai felelőssége lenne mindent megtenni azért, hogy intézményeinek élete hosszabb legyen a sajátjánál – így elkerülve, hogy a karizma az ő életével együtt véget érjen. Egy öregedő közösségnek létfontosságú szüksége van fiatalokra és középkorúakra, akik életerejükkel és jövőbe vetett hitükkel képesek azt újraéleszteni. A valóság azonban azt mutatja, hogy a friss szervezetek fiatalokkal vannak tele, a régebbiek pedig öregekkel.

Mégis lehetséges fiatalokat és hiteles hivatásokat vonzani a régi közösségekbe is – de ehhez arra van szükség, hogy a fiatalok az idősekben ne nosztalgiázó embereket lássanak. Inkább azt kellene tapasztalniuk, hogy az idősek is a jelenben élnek, a holnap előkészítésén fáradozva; hogy nem a múltban keresnek vigaszt, hanem szenvedéllyel végzik munkájukat az utolsó erejükig; és hogy

ugyanolyan lelkesedéssel nyitják ki a közösség iskolájának kapuját, mint amilyen áhítattal a templomban kinyitják a tabernákulum ajtaját; és hogy legalább egy új fát ültetnek a kertbe, hogy árnyékot adjon a jövőnek.

A teljes írás IDE kattintva olvasható.

Forrás: cittanuova.it/ujvarosonline.hu

Fotó: Merényi Zita (archív)

Magyar Kurír