Az igazi győzelem: a békesség diadala a háború fölött – Szentmise a doni áttörés áldozataiért

A szentmisén Böröndi Gábor vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke mellett jelen volt a kormányzat több képviselője, honvédelmi elöljárók, katonai, társadalmi és hagyományőrző szervezetek képviselői; a szertartás zenei szolgálatát a Magyar Honvédség Központi Zenekara látta el.

Berta Tibor püspök homíliájában hangsúlyozta: a nemzeti sírkertben való katonai tiszteletadás után „a béke és az igazságosság megőrzésének jegyében jöttünk ide, hogy ebben az engesztelő és megemlékező liturgiában imádkozzunk a Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg katonáiért az 1943. évi doni áttörés évfordulóján, katona elődeinket idehozzuk az oltárra és a szentmiseáldozatban fohászkodjunk bűneik bocsánatáért és kérjük számukra az üdvösséget”.

A püspök felhívta a figyelmet arra, hogy a 2. honvéd hadsereg katonáinak emlékezetét évtizedeken át „feleségek, jegyesek, édesapák, édesanyák, testvérek, gyermekek tartották fenn. Amikor megtudták, hogy férjük, vőlegényük, apjuk, gyermekük, testvérük meghalt a Don mellett, vagy a hadifogságban, elmentek a templomba és szentmisét mondattak értük. 

A békétlenség és az elnyomás diktatúráinak ragadozó tébolya közepette az egyszerű nép vallásos hitét nem tudta megfertőzni semmilyen ármányos eszmerendszer.

Őket követjük most, amikor zarándokként vagyunk itt, nemzeti történelmünk egyik legkiemelkedőbb szentélyében ezen a szentmisén, mely a mennyek országa küszöbe, hogy katonaelődeinkért imádkozva a békéért fohászkodjunk Urunkhoz, Istenünkhöz.”

A béke azt jelenti, hogy megvalósul a rendből forrásozó harmónia: harmónia Isten és ember, ember és ember, ember és természet között, harmónia az emberi lélekben – mutatott rá a püspök. 

Berta Tibor elmondta, a történelem mindig Isten kezében van, ezért most is őhozzá emeljük fel a Donnál elesett katonák lelkét: azokét, akik felmutatták a helytálló hősiesség példáját, azokét, akiknek munkaszolgálatosként ki kellett inniuk a féktelen gonoszság keserű méregpoharát, azokét, akik eltűntek, s emléküket még fejfa sem őrzi, azokét, akiket a hosszú fogság gyötrelmekkel teli rabságába hurcoltak, azokét, akik bár hazatértek, de később kivégeztek, akiket bebörtönöztek, kitelepítettek, s hallgatniuk kellett katona- és hadifogolyéletük emberpróbáló körülményeiről és azokét, akik a háború legiszonytatóbb helyzeteiben is a gondviselő Istenben bízva távoztak el a világból, s földi maradványaik távoli temetőkben várják a föltámadás napját.

A szívet tépő emlékekkel együtt újra és újra továbbadjuk és elmondjuk a háborúról szóló igazságot, hogy a kegyetlen borzalmak ne tudjanak megismétlődni.

Az erőszak sohasem tud békét teremteni, hanem csak újabb erőszakot szül, amelyben mindenki csak vesztes lehet

 – szögezte le Berta Tibor.

Arra is felhívta a figyelmet, hogy a békét, a rendből forrásozó harmónia megvalósítását mindig a hazugság akadályozza, amelyet először a hamis nyelvű sátán, a „hazugság atyja” (Jn 8,44) mondott ki, félrevezetve az ősszülőket áskálódó kérdésével: „Miért parancsolta meg nektek Isten, hogy a kert egyetlen fájáról se egyetek?” (Ter 3,1).

Már a kérdés is hazugság, hiszen az Úr a kert összes gyümölcsét felkínálta, kivéve a jó és a rossz tudásának fája termését. Ezzel a bölcsességi intézkedéssel azt akarta mondani, hogy az embernek föl és el kell ismernie a határait, teremtményi mivoltát, hogy ne tartsa magát mindenek urának, mert az önteltség számos rossznak az elindítója.

Isten a teremtett világ urává és őrzőjévé tette az embert, de meg akarta óvni az elbizakodottságtól, attól, hogy mindenhatónak képzelje magát, hogy ő akarja eldönteni, mi a jó és mi a rossz – utalt Ferenc pápa december 27-én elmondott katekézisére a püspök.

A fölényes önhittség kísértése időről időre megjelent az emberiség történelmében, mint ahogy ma is jelen van: korunk értékes és hasznos technikai és technológiai vívmányai már-már azt sugallják, hogy az ember mindent megtehet – fűzte hozzá a tábori püspök.

Berta Tibor kifejtette: „A történelem során nem egyszer bebizonyosodott, hogy a sátán csábítása valójában mindig az Isten elleni harc, mely célja, hogy kiirtsa őt az ember szívéből, ugyanakkor megcsonkítja és szegénnyé teszi az emberiséget, és olyan döntésekre készteti, melyeknek nincsen jövője”.

A hazugság csábításának behódoló ember mindig önteltté válik és elszakítja az életét az Istentől. De „ha nem létezik transzcendens igazság – amelytől az ember engedelmessége révén az önazonosságát megkapja – akkor valójában nincs egyetlen olyan biztos elv sem, amely az emberek közötti jogszerű kapcsolatokat garantálná, hiszen a különböző érdekek elkerülhetetlenül szembeállítják őket egymással.

Ha nem ismerjük el a transzcendens igazságot, akkor mindenki saját érdekeinek érvényesítésére törekszik, és nem veszi figyelembe a másik ember jogait. A modern önkényuralom gyökere éppen az istenképmás ember természetfölötti méltóságának tagadásában rejlik.”

Ezért függ végső soron minden az istenkérdéstől, világított rá a püspök: „Újra meg kell tanulnunk megérteni, hogy az emberiség nagy erkölcsi és etikai ismeretei éppen olyan értelmesek és valóságosak, mint a természettudományos vagy a technikai ismeretek, hiszen a természettörvény valójában erkölcsi törvény. Mai világunk problémája éppen az, hogy eltávolodott ettől az ősi alapigazságtól.”

A püspök arra is rámutatott, hogy a hívő teológusok úgy gondolják, hogy folyamatosan kapcsolatban kell állni a különböző tudományokkal, mindazonáltal Istent, s az ő arcát megmutató Jézus Krisztust nem lehet száműzni az emberi gondolkodásból. 

Robert Jastrow amerikai agnosztikus asztrofizikus így fogalmazott Isten és a csillagászok című művében: „Úgy tűnik, hogy a tudomány sohasem lesz képes fellebbenteni a fátylat a teremtés misztériumáról.”

A szónok a továbbiakban arról beszélt, hogy a doni áldozatokról való megemlékezés „az igazság és az igazságosság erényének erőterében bontakozhat ki a maga teljességében, ezért

fáradhatatlanul, évről évre őszinte szívvel és éber lélekkel kell fejet hajtanunk katona elődeink előtt, hogy a mostani és az új nemzedékek előtt ne merüljenek feledésbe a múlt történései, amelyekből ösztönzést nyerhetünk saját korunk és a jövő építésére a pusztítás uralmával szemben”.

1942-ben a Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg katonái engedelmeskedve a katonai eskünek és parancsnak, kötelességtudó lélekkel indultak el a Don mellé. „Megannyian azt gondolták: családjukat óvják, nemzetüket oltalmazzák, hazájukat védik. Ugyanakkor nem szabad eltagadnunk, hogy voltak közöttük, akik a borzalmas körülmények miatt emberi méltóságukból kivetkőzve kegyetlenül bántak másokkal.”

Bizonyos, hogy számtalan embertelenséget felidézhetnénk, de ne engedjük, hogy a szélsőséges magatartások eltakarják előlünk azokat, akik a kegyetlenségek között is meg tudták őrizni a saját és mások méltóságát, akik a legvégsőkig ki tudtak tartani, akik másokat életük kockáztatásával mentettek meg, akik föl tudták mutatni a bajtársiasság katonaerényét, így mindig a testvériség és a felebarát iránti szeretet mellett döntöttek – figyelmeztetett Berta Tibor. 

A rájuk való emlékezés hozzásegíthet bennünket a helytálló és áldozatokat vállaló katonai szolgálat megbecsülésének elismeréséhez, amelyhez úgy lehetünk igazán méltók, ha mi is minden körülményben emberek tudunk maradni, mert ez az igazi győzelem, a békesség diadala a háború fölött.

Ezért válhat a katona elődeinkre való mostani megemlékezésünk az igazságosság és a béke megőrzésének nagy fohászává, az isteni megbocsátás tükröződésévé, amelyben – nem feledve katonáink háborús tragikumát – gátat szabhatunk a gonoszan romboló erőnek, a sátáni pusztítás tombolásának és a bosszúállás fertőzésének.”

A homília további részében a püspök a hétköznapok igazságáról és békéjéről is beszélt, amelyet azok az emberek teremthetnek meg, akik az Isten arcát megmutató Jézus Krisztus stílusát jelenítik meg az életükben, akik nem félnek a szeretet gesztusaitól és kézzelfogható tetteitől, amelyekkel el tudják szakítani a hazugság, az elbizakodott önteltség és az önzés bilincseinek megannyi láncát.

„Ők lesznek azok, akik ellenállnak a jelen kor markáns agresszivitásának, mely fölütötte a fejét a médiafelületeken, társadalmi és munkahelyi kapcsolatokban, közösségekben, családokban, az idősek, a fiatalok, de még a gyermekek világában is. Ők lesznek azok, akik nem hallgatva a megannyi uszításra el tudják utasítani a számtalan platformon megjelenő ilyen-olyan ellenségképeket.

Ők lesznek azok, akik felül tudnak emelkedni és vissza tudják utasítani az önimádó magamutogatás kísértését, az indulatos brutalitást, a durva közönségességet, az alpári trágárságot, a megannyi ellentmondásokkal teli monológot, a valóságot és a tényeket semmibe vevő véleményözönt, a másokat mélyen megsértő és hiteltelenítő megjegyzéseket a közösségi hálózatok felületein, de a mindennapi életben is.

Ők, a valódi kedvességet kereső és megélő emberek a jövő emberei, akik személyes érdekeiken és érzelmeiken felülemelkedve az igazság tisztelői, akik nem bálványokat imádnak, akik nem az embert istenítik, akiket nem tévesztenek meg ideológiai érdekek.

Ők azok, akik hiszik és tudják, hogy bár »az értelem önmagában képes felismerni az emberek közötti egyenlőséget… ám képtelen létrehozni a testvériséget«, hogy az Isten iránti nyitott szív nélkül nincs szilárd alapja a felebaráti szeretetnek” – idézte fel  XVI. Benedek pápa Caritas in veritate kezdetű enciklikájának üzenetét a püspök.

Karácsonykor azt ünnepeltük, hogy Isten kapcsolatba lépett velünk, Jézus Krisztusban  megmutatta a Gondviselés szeretetét, és arra bátorít bennünket, hogy életünk minden helyzetében igyekezzünk meglátni az Atya bátorító mosolyát, mely a vele való közösségre hív bennünket. Adja Isten, hogy a mindennapokan is képesek legyünk megvalósítani azt az igazságosságot, amely egyedül képes biztosítani a békét – zárta beszédét Berta Tibor.

A homília után könyörgések hangzottak el az irgalmas Istenhez hazánk minden katonájáért, akik a Don melletti harcokban estek el és nem térhettek haza szeretteik körébe; a hősi áldozatokért; az áldozatvállalásba beletörődött, a hadifogságban és a kényszermunka-táborokban elhunytakért; azokért, akiknek a lelkében „a borzalmak óráiban ellobbant a hit és az örök reménység lángja”, s „akik emberi roncsként már nem kiálthattak könyörületért, vagy embertelen kínjaik közepette káromolták az Úr nevét”.

A katonai tiszteletadással bemutatott engesztelő mise végén Berta Tibor püspök megköszönte minden jelenlévőnek, hogy „a szentmise ragyogásában” tudtak együtt imádkozni katona elődeinkért, folytatva azoknak a családoknak a hagyományát, akik ezt annak idején, a háború után elkezdték.

Rámutatott, hogy karácsonykor az angyalok ajkáról hangzik el a béke üzenete, húsvétkor pedig maga Krisztus köszönti tanítványait a békesség szavával. „E két nagy ünnep Krisztus békéjére hív bennünket, s azt kívánom, adja Isten, hogy ezt a békét tudjuk mi is hordozni a mindennapok körülményei közt” – tette hozzá a püspök, majd megáldotta a jelenlévőket.

A mise végén a Mátyás-templomban egybegyült emlékezők elénekelték a Szózatot és a Boldogasszony, Anyánk Márai-himnuszt a Magyar Honvédség Központi Zenekarának közreműködésével.

Fotó: Merényi Zita

Körössy László/Magyar Kurír