Az igazi költő ismeri az elődöket – Beszélgetés Horváth Kornélia irodalomtörténésszel

– A Gondolat Kiadónál jelent meg A késő modern magyar líra alakzatai című tanulmánykötete. Ebben azt állítja: József Attila olyan világirodalmi hagyományt követ, amelyet Dante, Petrarca, Villon, Shakespeare alapozott meg. Beszélne erről? 

– Ez József Attila egész költészetéről elmondható. Már a legkorábbi verseiben nagyon erős az a költészettörténeti hagyomány, amely műfaj-, motívum- és formatörténeti hagyományt is jelent. Kiemelném a szonett szerepét, ami a provanszál lírától, Petrarcától, illetve Shakespeare-től eredeztethető. A legkorábbi, kötetben meg nem jelent verseinek legalább az egyharmada szonett. Ez a versforma mindmáig kihívást jelent minden költő számára. Elsősorban Dantét és Petrarcát említeném mint elődöket, megvilágítva, hogy az olasz költészet talán még a más nyelveken írt lírai darabokhoz képest is hangzósabb. 

– Mit ért ezalatt? 

– A versritmus szerepét. Ez a szonettnél nagyon erősen maghatározott, a jambikus formáknak és a rímeknek is megvan a kötöttsége, a hangismétlődések és a hangcsoportok ismétlődésének a szerepe. Amikor a hangcsoportok gyakran ismétlődnek, abból kibontható valamiféle szemantika, ami a tematikán túl másodlagos jelentést ad a versnek. Ez József Attilánál nagyon erős, ahogyan Danténál is az Isteni színjátékban, és Petrarcánál is. József Attilának a Távol zongora mellett című verse egyike a legelsőknek, és hangzóssága lenyűgöző. Ez is szonett, a hangzás és a hangzósság témaként is megjelenik benne. Rendkívül reflexív és önreflexív vers. Egészen különleges, hogy mindez már József Attila legkoraibb verseiben is ott van.

– Kötetében rávilágít arra is, hogy József Attila korai verseiben felfedezhető Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady és más költők hatása is. Irodalmilag ennyire művelt volt már egészen fiatalon? Vagy az ösztöneiben hordozta a nagy elődöket? 

– Szerintem ennyire művelt volt, költőnek készült. Petri György mondta az egyik interjújában: „Történetesen nem libapásztor vagyok, hanem könyvek olvasásával foglalkozom.” Elmeséli, hogy amikor reggel felébred, szövegmorzsák csengenek a fülében, áramlanak az agyába. Tapasztalataim szerint,

aki elhatározza, hogy költő lesz, az nagyon tudatosan végigolvassa a magyar költőket és a világlíra kiemelkedő szövegeit, neki ugyanis ez az anyaga, ebből dolgozik.

Az asztalosnak is ismernie kell a fafajták tulajdonságait. Weöres Sándor csodagyerekként indult, a forma ösztönös zsenijének tartjuk, akiből csak úgy ömlöttek a szavak. A vers születése című esszéjében viszont azt írja: „A költés magányos és dísztelen piszmogás; görnyedünk egy papír fölött, melyen gyakran több az áthúzás, mint a kész sor.” 

– Véleménye szerint Pilinszky Szabó Lőrinc és József Attila örökségét viszi tovább. Említene néhány példát?

– József Attila hatása Pilinszkyre közismert, végigvonul a költészetén, például a motívumok szintjén: csillag, szív. József Attila Reménytelenül (Lassan, tünődve) című versében írja: „A semmi ágán ül szivem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szeliden / s nézik, nézik a csillagok.” Pilinszkynek talán legkiemelkedőbb kötetében, a Harmadnaponban jelent meg a Senkiföldjén című verse, melynek első versszaka így végződik: „Mint kisfiúk szive a tengerparton, / szökött szivem megáll és megdobog!” A Reménytelenült sokan elemezték, és rámutattak, hogy ez rendkívül érdekes példája a lírai én eltávolítottságának: nem a lírai beszélő ül a semmi ágán, hanem a szíve, metonímiával helyettesítve, de a szíve mégis ő maga, a része. Sok hasonló motívum tapasztalható a Pilinszky-lírában. Az alaptematika, a bűn és bűnhődés végigvonul József Attila költészetén is, ha nem is olyan erős vallási kontextusban, mint Pilinszkynél. De az alapérzés ugyanaz. Ugyanígy a halál témája, ami összefügg ezzel. József Attilánál ez különösen a késői versekben jön elő, Pilinszkynél viszont folyamatosan jelen van az említett bűn és a bűnhődés, a pokol mint térélmény. Az ember súlyos létbeli helyét vizsgáló attitűd nagyon hasonló kettőjük között. Említhetek metaforapárt is. József Attilánál ott van a világhiány fogalma, Pilinszky pedig a jelenléthiány fogalmával érvel. Természetesen van köztük különbség, de hasonlóság is, az ember létbe vetettsége mindkét költőnek alaptémája. József Attila inkább a lírai beszélő szempontjából fogalmazza meg ezt, Pilinszkynél viszont ez sokkal elvontabb, általánosabb. Gondoljunk az Apokrif kezdetére: „Mert elhagyatnak akkor mindenek.” Amikor az ember rádöbben erre, mit tud kezdeni vele? Ez szemléletbeli hasonlóság a két költőnél. Nagyon elgondolkoztató, hogy József Attila utolsó versének címe: Íme, hát megleltem hazámat, Pilinszkynél pedig a Szabadulás. Itt is érzek egyfajta párhuzamot: a halálhoz való megtérés felszabadulás, Istenhez való visszatérés, inkább megváltás, mint elítéltetés, pokolra küldetés. Belépés egy másik életbe, egy másik dimenzióba. 

Szabó Lőrincnél viszont egészen másról van szó. Pilinszky tőle a kételyt, a folyamatos rákérdező attitűdöt veszi át, de fontos, hogy ez a kétely sohasem csorbítja a hitét. Ha Pilinszky kétségbeesésről, elveszett állapotról ír, az nem érinti az istenhitét, ami nagyon mély. Kérdések, kételyek viszont benne is felmerülnek, hiszen nem lehetünk süketek a világra. A Szabó Lőrinc-i vers beszélője folyamatos mozgásban van. Az Egy álmai című versében például az egy és a kettő között mozog, s az értelmező nem nagyon tudja eldönteni, hogy mi mellett teszi le a voksát, az egységesülés vagy a szétszóródás mellett. Ezzel szemben Pilinszkynél az egyik alapkategória a mozdulatlan elkötelezettség, a figyelem, az abszolút koncentrálás a másikra, legyen az ember vagy tárgy.

– Könyvében részletesen ír a Dosztojevszkij és Pilinszky közötti kapcsolódási pontokról is. Miben viszi tovább Pilinszky a nagy orosz író hagyományát? 

– Ez roppant izgalmas kérdés, mert Dosztojevszkij regényeinek motívumai szinte egyáltalán nem jelennek meg Pilinszky költészetében. Mindössze három verse van, amely nyíltan, már a címében is utal Dosztojevszkijre: Sztavrogin elköszön, Sztavrogin visszatér, In memoriam F. M. Dosztojevszkij. A Novemberi elíziumban pedig egy sor utal Aljosa Karamazovra. A három, címében Dosztojevszkijhez köthető versnél nem arról van szó, hogy az orosz író valamelyik regényének a parafrázisai lennének. Ez sokkal erősebb, szemléletbeli kapcsolat, amely megint olyan témákban körvonalazható, mint a bűn, bűnhődés, büntetés. Az ember létbe vetettsége, a létben való kiszolgáltatottsága, az ember bűnös mivolta: Dosztojevszkijnél erőteljesebben senki nem írt erről, és ezt Pilinszky rendkívül mélyen átérezte. A Pupilla című versében írja: „Embernek lenni annyi, / mint poklokra csavart pupillával nézni.” Ez egyrészt a már említett, Pilinszkyre jellemző mozdulatlan elkötelezettség, másrészt a dosztojevszkiji hősök állapota. Nála nincs olyan hős, aki ne járná meg a poklot, vagy ne a pokol peremén élne a saját egzisztenciájában, sorsában. Amikor azt vizsgáljuk, kik hatottak Pilinszkyre, Dosztojevszkij mellett megemlíthetjük Kierkegaard, Simone Weil, Camus, Robert Wilson nevét. Úgy vélem azonban, hogy a legerősebben mégis Dosztojevszkij hatott rá, az összes többi rá épült. Ő maga írta az Ars poetica helyett című tanulmányában: „Albert Camus a »Sziszifusz mítosza« (»Le mythe de Sisyphe«) című könyvében szemére veti Dosztojevszkijnek, hogy fölismerve a világ abszurditását, mégse írt abszurd regényt, hanem a hit vigaszába menekült. Csakhogy a világ abszurditásának fölismerésén túl – és épp a menekvés irányában – van egy még következetesebb, ha úgy tetszik, még abszurdabb lépés, s ez a világ képtelenségének a vállalása. Ilyen értelemben igaz, hogy »Dosztojevszkij válasza az alázat« (La réponse de Dostojevski est l’humiliation), csakhogy ez az alázat – magunkra venni a világ képtelenségének súlyát, mintegy beöltözve a lét és tulajdon ellentmondásaink terhébe – minden, csak nem meghátrálás.”  Pilinszky tehát ezt a paradox ellentmondást, ugyanakkor a másik ember iránti lehető legmélyebb elköteleződést érzi Dosztojevszkijben. Nem abszurd regényt írok, hanem vállalom az abszurditást, osztozom benne, a másik bűnösségében. 

– Pilinszky evangéliumi esztétikája kapcsán visszanyúl egészen Dante Isteni színjátékához.

– Ez szinte magától értetődik, hiszen az Isteni színjáték úgy kezdődik: „Az emberélet útjának felén / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, / mivel az igaz utat nem lelém.” Ez nemcsak a létben való elbizonytalanodást fejezi ki, hanem az elveszettséget is. Nem találom az igazságot, amely végül Danténál is Isten. Ne feledjük, hogy Isten meglátásával végződik az Isteni színjáték. Mi ehhez a metódus? Az út, az utazás, az úton lét. Németh G. Béla használta először Pilinszky lírájával kapcsolatban, hogy ez az úton levés költészete, ami azért érdekes, mert egyúttal ott van benne a mozdulatlan elkötelezettség fogalma. Minél közelebb kerülni Istenhez – Pilinszkynek ehhez az írás a legfőbb eszköze. Itt nyer értelmet a híres mondása: költő vagyok és katolikus. Ennyiben elválasztja egymástól a kettőt, de másban nem. Sokszor leírja a naplóiban, hogy a szent számára a teljes megsemmisülés, és az Istenben való megsemmisülés az az Isten meglátása.

Én nem vagyok szent, számomra ezt az írás adja meg” – írja. Pilinszky tehát az írást egyfajta szakrális gesztusként éli meg.

Ennyiben megint nagyon erős a párhuzam az Isteni színjátékkal, ami egy utazástörténet. És hol? A Poklon keresztül, a Purgatóriumon át a Paradicsomig, annak legfelsőbb pontjáig, ahol az utazó – maga Dante, az elbeszélő –, elveszíti az emlékezetét, mert ott megtörténik az egyesülés Istennel. Itt is említhetünk motivikus párhuzamokat. Például a pokol visszatérő motívum és téma Pilinszky költészetében is, így a már említett Senkiföldjén című vers második versszakában, amikor a lírai beszélő a szemen keresztül lehatol a látóidegen át a saját szívéig:  „a megszállott sötétre érkezem, / hol visszatarthatatlanúl nyomúlnak, / csak egyetlen kis idegen is át / ezer tolong, időtlen búcsuzóban, / mióta világ a világ, / tenger tolong, örökös visszatérők, / forró reményben és reménytelen, / örök didergők benn az elevenben, / ezer halott egyetlen idegen! // (...) Élő itt hosszan bizony nem időzhet.” Ez is nagyon izgalmas, mert tudjuk, hogy az Isteni színjátékban az elbeszélő utazó, Dante kivételével mindenki halott. Rengeteg rémisztő dologgal kell megküzdenünk, míg végül eljutunk Isten meglátásáig. És ez nem kétely. Pilinszky vágya az, hogy egyre közelebb jusson, egyre mélyebben megismerje Istent.

A válasz a világ abszurditására tehát nem az, hogy nincs Isten, hanem Isten mélyebb megismerése, ami nem megy küzdelem nélkül.

Ez az a mélység, ami nagyon erősen összeköti Pilinszkyt és Dosztojevszkijt, de Dantét is.

– Kiemelten foglalkozik Petri György költészetével, akit, ha felületesen olvassuk, könnyen tarthatunk könnyed, ironikus, ateista poétának. Ön viszont rámutat költészetében a bibliai motívumokra, melyek a Teremtés könyvéből vagy János evangéliumából valók, és összehasonlítja az egyik versét Beckett A játszma vége című drámájával, amely szintén tele van bibliai utalásokkal. Mesélne erről? 

– Petri ateistának vallotta magát, bár az interjúiban arról is beszélt, hogy gyerekkorában még ministrált is, vallásosan nevelték. Ám egy dolog, hogy minek vallja magát, és más dolog, hogy mit olvashatunk ki a verseiből. Nagyon sok bibliai, evangéliumi, a hithez köthető utalás van a költeményeiben. A kötetemben elemeztem Petri három istenes versét. A háromból kettőben ott szerepel az Isten szó, a harmadiknak a kezdősora pedig így szól: „Horgodra tűztél, Uram.” Nagyon erőteljesek nála az utalások – szőlő, szőlőszem, horog, halász –, a szövegek zsúfolva vannak bibliai motívumokkal. A másik két vers címe: Én, illetve A játék vége. Az előbbinek már a címe is az én és az Isten viszonyára utal, ami nem iktatható ki, dolgozni, gondolkozni kell rajta. Nem azt állítom, hogy Petri istenhívő volt, de azt igen, hogy nem tudott kilépni ebből a kérdéskörből, és időről időre visszatért hozzá. Ráadásul ez a három verse három különböző időben jelent meg: A Horgodra tűztél, Uram kezdetű a Magyarázatok M. számára című, 1971-ben megjelent első kötetének záródarabja, vagyis kiemelt szerepe van.  Az Én az Örökhétfő című, harmadik kötetében szintén záródarab. Először szamizdat formában jelent meg, a legbrutálisabb kötetnek tarthatnánk. „Isten egy szem / rohadt szőlője, amit / az öregúr magának tartogat / a zúzmarás kertben” – ezt lehet negatívan értelmezni, de tudjuk, hogy a rohadt szőlőszem például a tokaji aszú alapja. A szőlőből készül a bor, Krisztus vére, ennek tehát szakrális jelentése van. A zúzmara szintén negatív jelentéssel bír, de a kertről a paradicsomkertre asszociálhatunk, ami a Bibliában egyszerre az áldás, illetve a kiűzetés helye. A játék vége című vers pedig az Azt hiszik című, még későbbi kötetben jelent meg. Szerepel benne a hisz szó, ami sokféle értelmezésre adhat okot. 

– Szinte természetes, hogy József Attila hatott Pilinszkyre és Petrire is. Ön viszont megvilágítja a Pilinszky és Petri közötti kapcsolódási pontokat is.

– Petrinél az csaphat be minket, hogy első ránézésre a költészete hétköznapi nyelvezetű, ironikus hangvételű. Ebben különbözik Pilinszkytől. Ha viszont megnézzük a Petri-líra főbb csomópontjait, találunk hasonlóságokat Pilinszkyvel. Petri György költészete ugyanis a felszínen mutatkozó játékos, ironikus attitűdök mellett mélységesen egzisztenciál-ontológiai elkötelezettségű. Az előbb utaltam arra, hogy József Attila és Pilinszky az ember létbe vetettségét, a létnek való kiszolgáltatottságát vizsgálja. Ez Petrinél is nagyon erőteljes. Tetten érhetjük akár az említett rohadt szőlőszem hasonlatban, akár a Horgodra tűztél, Uram kezdetű versben. Más a beszédmódja, a verstechnikája, de alapvető és meghatározó beállítódás ez nála, ahogyan a másik emberre való odafigyelés is, akárcsak Pilinszkynél. Pilinszky egyébként 1947-ben előadást tartott egyetemistáknak, és erre az alkalomra írt egy miniesszét A mű születése címmel. Ebben azt állítja:

a költőnek folyamatosan küzdenie kell a nyelvvel, le kell birkóznia az ellenfelét, a holt anyagból valami elevent létrehozni.

A holt anyag nyilvánvalóan a hétköznapi nyelv, s ezzel szemben az élő az, amikor a nyelv hirtelen valami más jelentésre tesz szert. Ennek eszköze a rím, a hangzás és így tovább. Arra a kérdésre, hogy mi tette őt költővé, Pilinszky azt feleli, hogy legfőképpen a figyelem. „Bármire is emlékszem vissza az életemben, minden emlékemet túlexponálja az éber, már-már személytelen figyelem” – írta esszéjében Pilinszky a fiataloknak. Hozzátette: „Aki magának él, nem így figyel.” Ez az attitűd nemcsak Pilinszkyre, hanem Petrire is rendkívül erősen jellemző volt, még akkor is, ha a beszédmódjuk eltért egymástól. 

– Mondhatjuk azt, hogy az irodalomban, de valamennyi más művészeti ágban is, az életművek egymásra épülnek, és évszázadokra visszamenőleg fel lehet fedezni kapcsolódási pontokat alkotók és műveik között? 

– Határozottan igen. A beszélgetésünk elején érintettük, hogy az igazi költő ismeri az elődöket, annyi verset olvas, amennyit csak tud. Ha tehetséges, nem lesz epigon. Az irodalomban ezt az intertextualitás fogalmával jelöljük. Nem nagyon találunk olyan szöveget, amely valami módon ne utalna korábbi szövegekre. A késő modern szerzőkre – Pilinszkyre, Nemes Nagy Ágnesre, Weöresre, Petrire, de akár Tóth Krisztinára is – különösen jellemző, hogy nagyon tudatosan felszínre hozzák a saját szövegeik intertextuális kapcsolódási pontjait. Nem egy, hanem sok szövegből táplálkoznak.

A többi szöveghez való kötődés az irodalom létmódja.

Enélkül nincs irodalom, nem lehet jó szöveget írni.

Szerző: Bodnár Dániel 

Fotó: Merényi Zita 

Magyra Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. július 3-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.