Az imádság anatómiája – Kustos Júlia Különírjuk vagy egybe? című verséről

„Háttal állunk a teremtésnek.”
(Halmosi Sándor: Az Úr asztala)

Bámulatos az iróniával aládúcolt pátosz versnyelvi architektúrája Kustos Júlia második kötetében. A szereplírai elemeltség, a feminista önreflexiók, a magát kimondva kihallgató én szólamai, a nyelv megannyi alanya bennünk: csupa versirány, csupa sorstávlat szóródik szét renddé a Tehetetlen bálványok (Jelenkor Kiadó, 2025) lapjain. De nem könyvet ismertetnék, hanem csak egyetlen verset ajánlok az olvasó figyelmébe – kapu gyanánt a többihez.

Különírjuk vagy egybe?

a szerencsét velem
vágyainkat magukkal
a tévedést a bűnnel
egymásba kulcsolt jobb
és bal kezem

Helyesírási kvíz vagy tankönyvi fejezet címe is lehetne a vers fölirata: az egybe- és különírás szabályrendje a magyar helyesírás érzékeny területe. Ezért is ironikus gesztus, hogy a szöveg maga – a költői szabadság és a kortárs szokásrend jegyében – kisbetűs, központozatlan formát választ, azaz ortográfiai anomáliával ékes.

Ugyancsak alaki érdekesség, hogy a folytatás a címbéli kérdésre nem választ fogalmaz meg, hanem továbbírja azt, vagyis a teljes művet kérdő mondattá emeli. A pontosító, részletező lajstromozás soronként halad esetről esetre; s már a nyitány egyértelművé teszi, hogy itt nem a nyelvi lejegyzés szabályzati mikéntje (avagy a szavak anyagszerűségének természete) okoz dilemmát, hanem ellenkezőleg: a valóság elemeire irányul nyelvtudatos figyelem. A világ nyelvként azonosítása egyrészt a teremtő Ige szellemtanát veszi komolyan, másrészt „a nyelv a lét háza” heideggeri gondolatot szövi újra (melyet utóbb a modern szubjektum- és nyelvfilozófiai, valamint kognitív nyelvészeti-pszichológiai ráismerések is igazoltak).

A sorozat négy eleme a változatosság jegyében szerveződik. Az első sor az alanyi sors esélyeire kíváncsi („a szerencsét velem”); a második az érzelmek, kísértések és sóvárgások közösségi, avagy egyetemes-általános mineműségét firtatja („vágyainkat magukkal”); a harmadik („a tévedést a bűnnel”) a vétkek származástanára kérdez rá.

Egyensúlyért szavatoló apróság, hogy az első és a harmadik sor névelővel, a második és a negyedik névelő nélkül indul. Elbillenti azonban a szerkezetet – s a költeménynek ezáltal nem várt, szakrális-liturgikus távlatot lobbant – a felsorolás negyedik részének sortöréses (úgyszólván tehát különírt) átigazodása az ötödik sorba („egymásba kulcsolt jobb / és bal kezem”). Miközben keretezően visszatérünk az egyes szám első személy beszédmódjához, a „jobb / és bal” szövegképi elválasztása az imádságban összesimuló kezek lehetséges (lelki? metafizikai?) távolságát sugallja.

A négy tétel jambikus ritmusban ring elénk, a „velem” – „kezem” puritán rímpárja egységbe foglalja a művet. A szótagszám emelkedése a tét és a feszültség növekedését jelzi; a 6-7-7 szótagos első sorok után a negyedik-ötödik, ha egybeolvassuk, tíz szótagos, drámai jambust ad ki. Hovatovább az olvasón múlik, érzékeli-e, akarja-e érzékelni ezt a verstani kiteljesedettséget – vagy inkább a 6-4-es szótageloszlást, azaz a töredezettséget választja végkicsengésül.

Az ég felé nyújtózkodó vagy széttárt karok, az összeillesztett tenyerek vagy egymásba kulcsolódó ujjak egyaránt érvényes és gyakori imádságos módozatok. Az imahelyzetnek ezt a világszerte ismert anatómiáját veszi szemügyre a költemény zárlata. A külön- vagy egybeírás módszertana itt az összetartozás (vagy széttagoltság), avagy egymáshoz rendelés (vagy elválasztás) eseteivel, helyzeteivel analóg; az írás a teremtés és elrendezés földi metaforájává válik. Ezért is szembetűnő, hogy a fohász alanyi („kezem”) helyzetét a cím tanúsága („-írjuk”) szerint többes előírás, énen túli parancsolat szabhatja meg. Más nézőpontból: a beszélő dilemmája univerzális kérdést formáz; embertani jegy lesz így, hogy az összekulcsolt (egybeírt) kezek Isten valóságában is összekapcsolódnak-e, vagy spirituális értelemben még elodázhatatlanok a közeledés, közelítés munkálatai. (Keresztény nézőpontból: a szentek legyetek [1Pét 1,15] kívánalma szakadatlan önfejlesztést igényel, a magunkon kezdett tökéletesítés óhatatlanul is mindig gyarló mozdulatait.)

A vers nem válaszol, de épp ez a jelentéstani nyitottság teszi figyelemre méltó, kimeríthetetlen értelmű alkotássá.

Szolgáljon végül ontológiai vigaszunkra egy szándékolatlan helyesírási geg: történjék bármi bennünk, velünk, általunk és körülöttünk, mégiscsak egybeírjuk azt, hogy különír.

Fotó: Jelenkor Kiadó

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. június 1-jei számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.