Az írói figyelem olyan, mint a feszített víztükör – Beszélgetés a Kossuth-díjas Lackfi Jánossal

– Március 15-e alkalmából Kossuth-díjat kapott. Hogyan fogadta a kitüntetést?

– A Kossuth-díj Magyarországon a legnagyobb elismerés. Mivel édesanyám tagja a díj odaítéléséről döntő bizottságnak, úgy voltam vele, hogy ilyen kitüntetést biztosan nem kaphatok. Megrendített, megdöbbentett, amikor levélben kérdezték, elfogadom-e a Kossuth-díjat. Mondtam, hogy nem tehetem, de kiderült, nem volt technikai akadály, édesanyám nem jelölt, nem volt ott, nem szavazott. Úgy döntöttem, elfogadom a díjat. Ha valamilyen elismerést kapok, általában összegzem az életpályám. Most is ezt tettem, és megtudtam, egy évben huszonháromezer példányban kelnek el a könyveim, ami nagy szó.

Megtisztelő, hogy eleven párbeszédben lehetek a saját korom olvasóival, és nem csak az utókor ismer el. A közönséggel való kapcsolat szárnyakat, de realitásérzéket is ad, hiszen ha van visszajelzés, van beszólogatás is.

Ennek egy része a kulturált párbeszéd keretein belül marad, a másik része nem. De nem tetszhet minden mindenkinek.

– Hogyan érintették a visszajelzések?

– Sokan megnyilatkoztak, végtelen sok szeretetet és sok rosszat kaptam, ez utóbbi felért egy nagyböjti gyakorlattal. Nem gondolom, hogy bárki azonos lenne a legalantasabb nyilatkozatával. Eldöntöttem, hogy nem szeretnék neheztelni azokra, akik megbántottak. Az én viszonyom velük változatlan. Nem vagyok hajlandó beállni a szeretetlenség ringjébe, ez nem az én terepem, és mindenkihez méltatlan.

– Édesanyja és édesapja is költő, író, így Ön beleszületett az irodalomba.

– A szüleim kötetei az első olvasmányaim közé tartoztak, de rengeteg más hatás is ért. Megvan a saját utam. Az életművem intenzív kapcsolatban áll sok mindenki máséval.

Óriások vállán állunk – mondta Newton. Egy hagyomány sodrában vagyok benne akkor is, ha ezt letagadom vagy támadom,

ráadásul a jelenléte ez utóbbi esetben a legerősebb. Én szeretek párbeszédbe lépni a teljes hagyománnyal. Az irodalmi rangsorok és a kánongyártás szerintem az egyik leghaszontalanabb dolog, bár nagyon tisztelem az irodalomtörténészeket, akik ezzel foglalkoznak. Eltelik néhány évtized, és teljesen megváltozik az értékelés. Láttam egy akadémiai rangsort az 1800-as évek közepéről-végéről: pici testtel, kezekkel, lábakkal, karikatúraszerűen megrajzolt figurák menete élén haladt François Coppée, akiről ma már senki sem tudja, ki volt, pedig Petőfit fordított, és izgalmas, bár mára feledésbe merült életművet hagyott maga után. Nagyjából a 126. helyen állt Baudelaire. Ma már teljesen máshogyan tekintünk arra a korra, valahogy úgy, hogy „Baudelaire és a futottak még...” Akik akkor nagynak számítottak, ma nincsenek sehol. Nem szeretek rangsorokban gondolkodni, inkább a helyi értékek érdekelnek.

– Mit ért ez alatt?

– 2012-ben indult a kreatív írás a Marczibányi téren, amit az egyetemen is sokáig tanítottam, most pedig kétszázharmincan tanulnak tőlem prózát írni az interneten keresztül.

De hát minek az erdőbe fát hordani, ötemeletes könyvpalotába könyvet írni? Helyi érték alatt azt értem, hogy nincs két ugyanolyan génkód, ugyanolyan családtörténet, karakter vagy környezet – azt, ami én vagyok, ahogyan én látom az életet, senki nem tudja megírni helyettem.

Lehet, hogy más jobban ír, de nem azt. Azon, hogy jobban írjak, tudok dolgozni: bevonom az egész kortárs irodalom tudástárát, trükkjeit, megmerítkezem az életben, írói figyelemmel tekintek mindenre. Kodolányi János mondta Szabó István fiatal írónak: Ne aggódj amiatt, ha néha keveset írsz, mert az ember néha belül ír… Ez lehet persze önhitegetés is, de kétségtelen, hogy zajlanak belül folyamatok. Miközben járok a világban, próbálok portrét rajzolni a metrón velem szemben ülőről, mi lehet a szatyrában, mit nézhet a mobilján, kivel állhat kapcsolatban, milyen zenét szeret, milyen a természete. Azt szoktam mondani, hogy az írónak feszített víztükör a figyelme: mint ahogyan egy medencében, tükröződik benne minden, a mozgás, a világ. Egy angol ukuleleművész készített egy rövid videót, amit így kezdett: ha adsz öt percet, meggyőzlek, miért érdemes ukulelén játszani. Én is írtam egy esszét ennek megfelelően: ha van negyedórád, meg tudlak győzni, hogy az irodalom tanulásába – ami a szenvedélyem, a vesszőparipám, az örömöm, a keservem és a mindenem – érdemes belefogni.

– A betegsége komoly választóvonal volt. Miben változtatta meg az írói látásmódját és a mindennapjait, az élethez való hozzáállását?

– Két és fél évvel ezelőtt volt egy szívrohamom, ami fontos újraindítási pontja lett az életemnek.

A Jóisten visszaküldött. Azóta Aranyszájú Sztent Jánosnak becézgetem magam, mert két sztent van a koszorúeremben.

Döbbenetes, hogy éppen karácsony napján jött a szívroham. Emlékszem a műtét utáni kiszolgáltatott állapotra, ahogyan feküdtem tehetetlenül, teljesen ráutalva másokra. Eljött hozzám mind a hat gyerekem, még azok is, akiknek családjuk van. Megindító érzés volt. Harkai Gábor atya elhozta az Oltáriszentséget. El is sírtam magam, ki vagyok én, hogy az én Uram jön hozzám… Isten szeretett gyermeke vagy, mondta Gábor atya. A legemlékezetesebb karácsonyom volt. A szívroham pillanatában ötven-ötven százalék esélyt adtam magamnak az életre és a halálra. Azt mondták az orvosok, reálisan mértem fel a helyzetet, ugyanis a szívemben egy hármas elágazás tömődött el.

– Ez a tapasztalat később megjelent az írásaiban?

– A napokban jött ki az új kötetem, amit Kapolcson is be fognak mutatni. Szívékszer lett a címe, hiszen én belül hordom a piercingjeimet. Az orvosok napi tízezer lépést írtak elő. Az első évben megvolt a háromezer kilométer, a másodikban a kétezer.

A séta nagyon sokat jelent, találkozom a Jóisten elképesztő bőkezűségével. Sokszor egyedül vagyok a tájban, gyönyörködöm a vadvirágok tobzódásában, a Jóisten „zöldmezős beruházásában”.

Hétköznap alapvetően senki nem kirándul. Mondtam is: de Uram, nem pazarlás ez? Tartalékolj, holnap is van nap… Ott dolgozott a földön a traktorista, s közben meghalt őseim kórusa zengte a fülembe, milyen rongy ember, aki nem dolgozik, míg más igen. De megértettem, nem azért vagyunk, hogy tegyünk, hanem hogy legyünk. Mindazonáltal sikerült tennem is: hatalmas mennyiségű verset írtam a sétálások alatt, bepötyögtem a telefonomba vagy feljegyeztem őket. Ez lett a Szívékszer. Régóta foglalkoztat a népdalos-népénekes hagyomány és a középkori himnuszok, zsoltárok dallamos világa. Korábban is írtam ilyen jellegű verseket, sokan meg is zenésítették őket.

– Most min dolgozik?

– Mesekönyvön, regényen, és van egy szinte késznek tekinthető kisprózakötetem. A Megveszem az iskolámat című, kisiskolásoknak szóló meseregényt most illusztrálják. Az Állatok farsangja verseskönyv a Camille Saint-Saëns hasonló című darabján alapuló, Balázs János zongoraművésszel megvalósított koncertek mellékterméke. A zenei produkciókhoz a „játékos állatkodás” jegyében írtam kísérő szövegeket. Most jelent meg Kölcsönhörcsög címmel egy válogatáskötetem a Robban az iskola és A részeg elefánt verseiből.

– A Kossuth-díj változtatott a magához való viszonyulásán?

– Folyamatosan vannak bennem változások, lelki érési folyamatok. Azt hiszem, kezdem utolérni magam, kezdek megérkezni saját magamba.

A vívódás, az önemésztés, a kétely meddő dolgok, de szükségesek ahhoz, hogy átérezzem az emberi lélek és a világ mozgásait.

Az írónak egy darab univerzum-alapminta áll a rendelkezésére, amit halálig nem fog tudni rendesen megismerni, ez saját maga. Mások is megfogalmazták ezt a tapasztalatot: „Bovaryné én vagyok”, „Csak én birok versemnek hőse lenni”. Ha nem teszek bele „saját vért”, a legizgalmasabban megfogalmazott emberarc is élettelen marad.

Nagyon szeretem Weöres Sándor mondatát: Minden emberben ott van egy szent és egy tömeggyilkos. Jézusi mondat ez. Júdás sem Júdásnak választatott ki, ő dönthetett, az utolsó vacsorán is megvolt a választási lehetősége. Egy írónak, művésznek kötelessége elevenen tartani magában a szent és a tömeggyilkos közötti teljes palettát. Ez nem azt jelenti, hogy más etikai kódex vonatkozik rá, hogy lehet erőszakos a nőkkel, lehet bántalmazó vagy aljas, tönkreteheti magát függőségekkel. Ezektől senki nem lesz jobb alkotó. Nem attól jó, hogy mennyire él a törvények mentén vagy azok hatályán kívül. A teljes paletta elevenen tartása azt jelenti, hogy tisztában vagyok az indulatokkal, tudom, mitől lesz valaki olyan részvétlen, állatias, mint egy tömeggyilkos. Aki már fortyant fel igazságtalanul, beláthatja, hogy nem olyan sok választja el egy végzetes kimeneteltől, néha csak annyi kell, hogy legyen a keze ügyében egy konyhakés… Jézus is azt mondja, aki bűnös szándékkal néz egy asszonyra, már vétkezett vele. Ha egy közlekedési szituációban valaki kimondja magában, hogy dögölj meg, tulajdonképpen már ölt embert, még ha nem is jutott el odáig. Ismeri ezt az indulatot, kimondta, ráadásul a szónak teremtő ereje van.

– Milyen ötletek, elképzelések foglalkoztatják jelenleg az írás során?

– A prózáimban mostanában következett be változás. Szeretnék olyan szereplőkről írni, akik teljesen felteszik az életüket valamire, nagyfokú odaadásban élnek. Ettől még nem tiszták, hősök, szentek. A kortárs irodalmi figurák között kevés ilyennel találkozom, pedig rengeteg ember él így: a szüleit ápolja, próbál kitartani egy nehéz párkapcsolatban, a gyerekeit egyedül neveli válás vagy haláleset miatt, vagy egyszerűen a szakmája olyan – legyen mentős vagy tűzoltó –, akit riasztanak.

Olyan figurákat szeretnék keresni, akik nem szatirikusan vannak megrajzolva, nem görbe tükröt tartanak, hanem nagy áldozatot hoznak.

Azt vettem észre, hogy még mielőtt elhatároztam volna ezt, már meg is valósítottam: az új novelláskötetemben is jelen vannak ezek a szereplők.      

Dédelgetett tervem volt, és a fele már meg is van, hogy Kosztolányi Dezső Alakok című kötete mintájára, amit 1927 és 1929 között írt, én is körképet készítsek érdekes szakmákról. Ő miniinterjúkat írt egy-egy szakma képviselőivel, pappal, cipésszel, dizőzzel, zsokéval és így tovább. Úgy gondoltam, ezt újra meg kellene írni, mert sok mesterség eltűnőben van, és teljesen újak születnek. Ezek az interjúim korábban a Nők Lapjában jelentek meg, újabban a Képmásban folytatódik a sorozat. Annyiban térnek el egy klasszikus interjútól, hogy nem esszéisztikus, hanem rövid, éles, ugródeszkaszerű kérdések vannak benne. Van már huszonkét írásom a boncmester hölgytől kezdve a dúláig, az ügyvédig, a betonmixerestől a rendőrnyomozónőig. Igyekszem olyan embereket megszólítani, akik több évtizede vannak a szakmájukban. Ezt a társadalmi körképet szeretném kötetben is kiadni, Jó figurák lesz a címe.

Fotó: Lambert Attila

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. június 14-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.