Az iskola a remény, a sebezhetőség és a periféria fókuszában – Rubovszky Rita pannonhalmi beszéde

Különös helyzetben állok most Önök előtt. Egy olyan térben, mint a Pannonhalmi Főapátság, ahol az idő nem múlik, hanem rétegződik, és ahol a közelgő jubileum – a Bencés Rend 1500 éves fennállása – nemcsak ünnep, hanem tükör is.

A kiállítás címe, Iskola a láthatáron, természetesen megidézi a Iskola a határon világát. De számomra ez az elmozdulás a „határtól” a „láthatárig” nem irodalmi játék, hanem nagyon is személyes és nagyon is aktuális kérdés. Inkább kérdés, mint állítás. Mert ma mintha az iskola – és talán az, amit az iskola jelent – valóban kikerült volna a látómezőnkből.

Az elmúlt időszakban az én személyem körül kialakult polémia – amely sokak számára talán ismerős – valójában nem rólam, hanem erről a hiányról szólt.

Ez a vita – a sajtóban és a közösségi felületeken zajló, olykor indulatos népgyűlés –  azonban furcsa módon éppen azt hagyta ki, amiről beszélni látszott. Az iskola nemhogy a láthatáron nem volt, de még a határon sem. Nem az iskoláról vitatkoztunk. Nem a mindennapjairól, nem a valóságáról.

Hanem képekről. Elképzelésekről. Vágyakról és félelmekről.

Szülők, diákok, nagyszülők nem arról beszéltek, ami van, hanem arról a képről, amit az iskoláról, vagy éppen a katolikus iskoláról gondolnak.

Ez fájdalmas tapasztalat volt. Egy olyan országban különösen, amely sokszor hordozza magában a feldolgozatlan múlt reflexeit, egyfajta közös, poszttraumás érzékenységet. De minden fájdalma ellenére ez a reakció mégis beszédes volt.

Mert kirajzolt három olyan fókuszt, amely köré ezek a kimondott és kimondatlan gondolatok rendeződtek.

A reményt. A sebezhetőséget. És a perifériát.

Ez a kiállítás számomra azért fontos, mert ezeket a fókuszokat áthelyezi a művészet terébe. Oda, ahol nem kell azonnal állást foglalni. Ahol nem kell győzni. Ahol nem kell leegyszerűsíteni.

Ahol lehet nézni.

A reményt – mint valamit, ami nem naivitás, hanem kitartás.

Amikor az iskolára gondolunk, történetek sokasága jut eszünkbe. Jó és rossz élmények nem egymást váltják, hanem egymást egészítik ki. Ottlik Géza ezt a kettősséget a „sár és hó” képével ragadta meg: a sár a kiszolgáltatottság, a fegyelmezés, a nehézség világa, míg a hó az emlékezet jótékony takarója, amely elviselhetővé, sőt értelmezhetővé teszi a múltat.

Talán ez maga a remény: nem az, hogy a sár eltűnik, hanem hogy a hó képes befedni, átalakítani, jelentéssel telíteni.

És ebben a térben különös súlya van Szent Benedek örökségének is. A regulája nem tökéletes embereknek íródott, hanem esendő közösségeknek. A remény itt nem absztrakció, hanem gyakorlat: a mindennapi újrakezdés lehetősége.

A sebezhetőséget – mint az emberi lét alapállapotát, nem pedig gyengeséget.

A kiállítás egyik legerősebb tengelye a sebezhetőség tapasztalata. Gálik András és Havas Bálint, a Kis Varsó alkotói Tulajdonság című művükben tizenkét, tornaruhában álló fiú gipszszobrát állítják elénk. Ez a látvány egyszerre idézheti fel a katonás rendet, a fegyelmezett testeket, és talán saját gyermekkori emlékeinket is – akár a reggeli futások kényszerét, amely Iskola a határon lapjairól is ismerős lehet.

Az iskolai lét rituáléi – egy sapka, egy jelvény, egy ballagási tarisznya – nem pusztán tárgyak. Egy kezdetet és egy véget jelölnek. Egy identitás kialakulását, majd az abból való kilépést az „érettek” világába.

Ebben a kontextusban különös jelentőséget kap Forgács Péter 1974 és 1978 között alsó tagozatos gyerekekkel folytatott esztétikai nevelési kísérletének dokumentációja is, amely a 20. századi alternatív pedagógiai gondolkodás érzékeny lenyomata. És Fátyol Viola könyvobjektjei, kollázsai, amelyek a nevelés és gondoskodás kérdését egy intimebb, személyesebb síkon közelítik meg.

Mindezek a művek arra emlékeztetnek bennünket, hogy a nevelés nem steril folyamat. Sebezhető testek, alakuló identitások, és sokszor kimondatlan tapasztalatok tere.

És a perifériát – mint olyan helyet, ahonnan néha tisztábban látszik a középpont.

A periféria az a hely, amelyet gyakran hiánynak érzékelünk, pedig lehet nézőpont is. Ferenc pápa gyakran beszél a perifériák teológiájáról: arról, hogy a világ és az egyház megértéséhez nem a középpontból, hanem a peremek felől kell közelítenünk. Onnan, ahol a tapasztalat élesebb, ahol a kérdések nem elméletiek, hanem egzisztenciálisak.

Ebben az értelemben az iskola sem a hatalomgyakorlás tere. Nem egy központ, amelyből rendet osztunk szét. Sokkal inkább határhelyzetek sora: találkozásoké, ütközéseké, átmeneteké. Olyan tér, ahol különböző világok érnek össze – és ahol éppen ebből a feszültségből születhet meg a megértés.

Talán ma az iskola is egy ilyen periférikus térbe került a közbeszédben. De éppen innen válhat újra láthatóvá. Nem mint kész válasz, hanem mint kérdés.

Mert az iskola – ha valóban az – nem birtok, hanem folyamat. Nem lezárt rendszer, hanem közeledés. Valami, ami mindig egy kicsit a láthatáron marad.

Köszönöm, hogy ma este együtt közelítünk ehhez a láthatárhoz.

Fotó: Simon Zsuzsi/Pannonhalmi Főapátság

Magyar Kurír
(ki)