Az iskolanővérek afrikai missziója: a szegénységből kivezető út a tanulás – VIDEÓVAL

40 éve vannak jelen az iskolanővérek Afrikában, hogyan indult el az amerikai tartományok missziója?

A II. Vatikáni Zsinat arra bátorította a kongregációkat, hogy olyan országokba küldjenek szerzeteseket, ahol nagy szükség van rájuk. Az Amerikába látogató afrikai püspökök arra kérték az iskolanővéreket, küldjenek Afrikába szerzeteseket. Akkor Amerikában úgy érezték, még nem állnak készen erre, de hívták különböző kongregációk afrikai szerzetesnővéreit, jöjjenek hozzájuk Amerikába, hogy ott egyetemi tanulmányokat végezzenek. Ez így elindult. Majd 1974-ben döntötték el az iskolanővérek, hogy megkezdik az afrikai missziót. Az öt észak-amerikai tartomány más-más afrikai országba küldött nővéreket: a dallasi Ghánába, a minnesotai Kenyába, a baltimore-i Nigériába, a wiltoni Libériába és a St. Louis-i Sierra Leonéba. Az ottani misszió első feladata volt, hogy segítsenek az afrikai nővéreknek befejezni alap- és középfokú tanulmányaikat. Tíz évig tartott az a folyamat, hogy az iskolanővérek és más kongregációk nővérei is megkapják az ehhez szükséges oktatást.

A tartomány azonban csak három éve alakult meg.

A nővérek kétévente összegyűltek, ennek során többször felmerült, hogy miért ne lehetnének egy tartomány, hiszen annyi közös pontjuk van. Szóltak érvek mellette és ellene, így akkor még nem merült fel határozott igényként, a ’90-es évek elején azonban igen. Megkezdődött a párbeszéd, és a szándék erős meggyőződéssé érett. Végül ’94-ben indult el a tartománnyá válás folyamata. A dialógusban minden afrikai nővér részt vett. Ebben a koordináció volt az én feladatom. Minden országot fel kellett keresnem. 1996-ban mindannyian Rómába utaztunk a generalátusra, ahol két döntés született: Afrika idővel önálló tartomány lesz, de egyelőre még nem. Tizenhárom évig régióként működött Afrika, miközben megtettük a tartománnyá alakulás lépéseit, ami 2011-ben történt meg.

Hogyan történt az inkulturáció az afrikai világba?

A missziós tevékenység alapkérdése, hogyan képes a magával hozott kultúra sajátosságait elfogadtatni az új környezetben, illetve mennyire kell a befogadó kultúra sajátosságait beépíteni az evangelizációba. Az inkulturáció, vagyis az evangélium beépítése a másik nép kultúrájába főként a nem európai kultúrákban sajátos feladat. Afrikában pedig közel kétezer kultúra létezik. Az inkulturáció belső megkülönböztetési folyamat: állandóan össze kell vetnünk, hogy saját kultúránk mennyire van összhangban az evangéliummal. A kultúra szépsége, hogy segít megérteni a keresztény értékeket és az evangélium is segít elmélyíteni a saját kultúránkat. Dialógus folyik a keresztény értékek és a kulturális tradíciók között. Kölcsönösen gazdagítják, mélyítik egymást.

Az oktatásban és a felnőttképzésben is kiemelten a nőneveléssel foglalkozik a rend.  Hogyan tekint az afrikai társadalom a nőre, mi a nő feladata?

A nők feladata az anyaság, ők adnak életet a következő generációnak. Tanítják a gyerekeket, ők a hagyományok, tradíciók és a kultúra őrzői. A társadalomban pozíciójuk igen magas, nagy tiszteletnek örvendenek. A legrosszabb ebben a társadalomban az, ha valaki a saját édesanyja ellen elkövet valamilyen bűncselekményt. Azt nem tolerálja ez a társadalom. Élnek olyan társadalmi és kulturális hagyományok, melyekkel a kereszténység és az iskolanővérek is próbálják felvenni a küzdelmet. Amikor egy nő feleség lesz, a férje családjának tulajdonává válik. Ha meghal a férj, a családon belül megörökli a feleséget a férj valamelyik rokona. Ne keressünk ebben szexuális tartalmat, inkább társadalmi jelentősége van. Így biztosítják a családba bekerült nő további státuszát, további gyerek születését. Ha nem fogadják el, kivetetté válnak. A kereszténység ezt megkérdőjelezi azzal, hogy kimondja: a házasságnak a felek kölcsönös beleegyezésével kell történnie.

Mennyire elfogadott az afrikai társadalmakban, hogy a lányok tanulnak, iskolába járnak?

A tanultság komoly értéknek számít. Afrikában ez jelenti a szegénységből a kiutat, és ez jelenti a lehetőségeket. Vannak szélsőségesek, akik féltik az oktatást attól, hogy megnyissa a kapukat a nyugati típusú képzés előtt. Ilyen például Észak-Nigériában a Boko Haram nevű szélsőséges iszlamista csoport, de maguk a muszlimok is távolságot tartanak tőlük. A Boko Haram támadja a tankötelezettséget, szerintük a nők feladata az, hogy gyerekeket szüljenek. A nyugati típusú nevelés pedig lehetőségeket ad a nőknek, hogy például ne menjenek férjhez, gyerekeket szüljenek férj nélkül, egyetemen tanítsanak. Ez a hozzáállás azonban kisebbségben van. A többség, így az apák is kifejezetten támogatják, hogy a lányok is kapjanak képzést. A sok gyereket nevelő szegény családoknál fordulhat elő, hogy pénzhiány miatt csak a fiúkat iskolázzák be, mert nekik mindenképpen szükségük lesz munkára. Ez csak a nagyon szegényeknél fordul elő.

Kik tanulnak a rend iskoláiban?

Az iskolanővérek két saját és hat egyházmegyei iskolában tanítanak abban az öt országban, ahol jelen vannak. Leginkább azokat a lányokat vesszük fel, akik nem jutnak be a jobb iskolákba, mert nem olyan jók az eredményeik. Az afrikai oktatási rendszerben az általános iskola és a középiskola végén vizsgát kell tenni, ennek országosan egységes a követelményszintje. Óriási a nyomás, hogy ezek jól sikerüljenek, mert ennek alapján lehet a következő szintre lépni. Nekünk sok olyan diákunk van, akik nem teljesítettek jól ezeken a vizsgákon, ezért korábbi iskoláikban lemondtak róluk. Mi felvesszük őket, és keményen dolgozva elérjük, hogy végül sikerül a vizsga, és tovább tudnak menni, akár az egyetemekre is. Nagyon fontos számunkra a lányok nevelése, mert az egész társadalmat tudjuk ezzel formálni.

Hogyan értelmezi ma az iskolanővérek közössége missziós küldetését?

Isten a Fiát elküldte e világra, hogy éljünk általa. A misszió alapja ezért csak az lehet, hogy küldetésünk van. Valami olyat kell tennünk, amivel beteljesítheti a világ azt, amire Isten szánta. Példákká kell válnunk, hogy megmutassuk, Isten szándéka szerint milyennek kell lennie a világnak. Azt kell megélnünk, amit Isten a világ számára megálmodott. Szent Ferenc azt tanította, hogy hirdessük az evangéliumot, de szavakat akkor használjunk csak, ha nagyon muszáj. Küldetéssel érkeztünk a világra, már önmagában az, akik vagyunk, áldást kell, hogy hozzon az emberek számára. Másodsorban a misszió az a szolgálat, amivel építjük a világot, és az, ahogy mások irányába viseltetünk.

A legszegényebbek között élnek, háborúk, járványok közvetlen közelében. Hogyan fogadják a nehézségeket?

A nehézségek miatti szorongás nem emészthet fel minket. Tudjuk, hogy feladatunk van, a bajok nem tudnak minket eltántorítani. Ha az embert elfogja a szomorúság, az még több erőt tud adni ahhoz, hogy tegyen valamit. Nem adom fel, nem engedek ennek a hatásnak. Nekünk, iskolanővéreknek minderre az a válaszunk, hogy folytatnunk kell még nagyobb erőbedobással a tanítást. Mikor Nigériában a Boko Haram egy iskolát gyújtott fel, mi válaszul úgy döntöttünk, nyitunk egy új iskolát, új elképzeléssel. Az embereknek konfliktusmegoldási készségeket fogunk tanítani, arra készítjük fel őket, mit tegyenek, ha erőszak éri őket, hogyan viszonyuljanak az előítéletekhez, hogyan reagáljanak a szélsőséges megnyilvánulásokra. Ezt az iskolát a fővárosban szeretnénk megnyitni a gazdagok számára. Azt is tudjuk, hogy a Boko Haram csoport mögött feltehetően gazdag emberek állnak. Ha problémával szembesülünk, arra mindig reagálunk. Ahogy Gandhi mondta: „Légy az a változás, amit a világban látni szeretnél!”

Hogyan írná le az afrikai emberek beállítottságát, gondolkodásmódját?

Az afrikaiak a lelkükkel közelednek a világhoz. Nem választják szét az Istent és a valóságot. A hagyományos vallásaikban is azt vallják, Isten a teremtő, aki az egész világot mozgatja. Az emberek nyitottak a spirituálisra, talán ezért terjed a kereszténység Afrikában ilyen gyorsan – egy közepes méretű egyházmegyében ezer keresztelő van egy évben. Nagyon szeretnek imádkozni, istendicséretüket énekkel, tánccal kifejezni. Kenyában egy mise legalább két órán át tart, nagy ünnepeken akár négy-öt órán át is. A templomok minden vasárnap tele vannak. Az emberek tudnak hosszan imádkozni. Egyszer a könyörgések során csak annyit mondtunk: imádkozzunk a betegekért, amit az egyik nővér túlságosan rövidnek talált, mondván, el kell mondani, hogy kik betegek, mi a bajuk, milyenek a körülményeik.

Trauttwein Éva/Magyar Kurír